Harangszó, 1916
1916-06-11 / 13. szám
98. HARANGSZÖ. 1916. junius lí. ben élők közössége, most a műveltségben, a tudomány, művészet s a szellemi előrehaladás egységében megtalálták a különböző nemzeteket ösz- szekötő erőt. Ez az a nyelv, melyet minden nép és minden ember megért. A világháború komoly tanulságokat tár elénk. Megmutatja, hogy az emberiség, mind addig, mig Istent nem állítja oda legfőbb kincsül, — egymást tépi, marja. Mig az önérdek az érték, mig az arany az Isten, mig az irigység a mozgató erő, addig hiú álom a békesség. Az emberek közötti békés, megértő élet csak akkor alakult ki, a jog, az igazság fogalma is csak akkor formálódott ki, mikor a Krisztus evangéliuma s a Krisztus szelleme érvényesült. A nemzetek közötti érintkezésben népek és népfajok csak akkor értik meg egymást, ha az evan- géliom mindenütt egyforma nyelvét: a szeretet nyelvét megtanulják. Az ellentétes összeütközések mostani megoldási eszközét, a háborút is csak akkor mellőzheti az emberiség, ha egész szívvel, egész lélekkel Krisztust követi és Krisztusban él. A pünkösdi Szent lélek ezt a munkát kezdi el mi bennünk. Az egyes ember szivében kezdi az emberiség boldogságának munkálását. Bünbá- natra indít, uj erőkkel, uj világossággal ,uj életre tanít. A bibliát adja kezünkbe, Krisztus életpéldáját élőnkbe. És minél teljesebben megvalósítjuk önmagunkban a követelést, annál inkább közeledünk ahoz a boldog időszakhoz, melyben egy nyelven szólal meg minden ember és minden nemzet : a szeretet nyelvén. S ez az egy nyelven megszólalás, ez lesz az Isten legszebb dicsőítése. Mória hegye. Irta: Fábián Imre. 121. zsoltár: Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Ha a Mória hegyére akarunk feljutni, vezetőt kell keresnünk magunk mellé, aki kalauzoljon bennünket, ki beszélhetne arról minekünk annyit, mint Abrahám, az Urnák kedves embere. Sok nevezetes nap volt életében, amit elfelejteni nem tudott. Búcsút kellett venni az Ur parancsára atyjától, anyjától, rokonaitól, egész szülőföldjétől. Nehéz nap volt a válás napja életében. Megérkezett az Ígéret földjére. Nagy hálával áldotta ekkor a kegyelem Istenét. Az Ur hírnökei jelentek meg házában, a legnagyobb örömöt hirdették neki. Arról szólt az üzenet, hogy szivének egyetlen titkos vágya teljesülni fog: fia születik. Milyen emlékezetesek voltak ezek a napok életében, soha elfeledni közülök egyet se tudott. Egyik nagy örömöt, a másik nagy bánatot jelentett számára, de a legnevezetesebb napot mégis ott a Mória hegyén élte át. Azt kívánta tőle Isten, hogy áldozza fel Izsákot, azt az egyetlen gyermeket, akiért annyit imádkozott, akit Isten maga ígért meg és kegyelemképen adott Ábrahámnak. Ha minden marháját, egész vagyonát kívánta volna az Ur, nem lett volna nehéz a választás, mert ő mindenek felett félte és szerette az Urat, de fia mégis nagyon odanőtt szivéhez. Nem is tudott e nehéz órában világosan látni. Miért is adta akkor Isten késő vénségében ezt a gyermeket, ha most ismét elakarja venni. Hisz akkor már ha fájó szívvel is, belenyugodott abba, hogy gyermeke nem lesz, hogy a földi örömök e legnagyobbikából ő nem veheti ki részét. Ha nem adta volna, soha nem zúgolódott volna miatta. De most, mikor már felserdült, mikor már igazán örülni lehetett neki, mikor viruló ifjúsága jogossá tette a szép reményt, hogy nem szolgája leszen örököse, most nehezen tudott lemondani róla. Talán még nem lett volna nehéz az óra, ha az Ur maga akarta volna elvenni tőle, de az Ur azt kívánta, hogy ő, a szerető édes apa emelje fel kezét ellene, hogy azokkal a kezekkel ontsa ki vérét, amelyeket olyan sokszor kiterjesztett, hogy áldást kérjen Istentől gyermeke életére. De ezek a nehéz gondolatok lecsillapodtak lelkében, mikor az éjszaka csendjében, mikor sötétség borította a földet, kitárta lelkét Ura előtt. Mire eltűnt az éjszaka, eltűnt a sötétség, eltűnt már az ő aggodalma is. Mégsem remegett hangja, mikor kiadta a parancsot, hogy nyergeljék meg a szamarakat, mikor fiának tudomására adta, hogy útra indulnak. Világossá lett előtte, hogy Isten parancsolt, neki engedelmeskednie kell. Isten a legkedvesebbet kívánja, mert nem azt akarta tudni, hogy egyetlen fiát, vagy jószágát szereti-e jobban, hanem azt: ki áll előbbre szivében, egyetlen szeretett gyermeke-e, vagy a teremtő Isten? Azon az imádságban eltöltött éjszakán világossá lett előtte, hogy 1 elveszti gyermekét Isten akaratára, a Mindenható Isten adhat kárpótlást azért, de ha fia kedvéért elveszti Istent, érette kárpótlást nem nyerhet sem az égen, sem a földön. Látta, hogy haboznia nem lehet, azért nem remegett meg keze akkor sem, mikor már fent voltak azon a hegyen, mikor már építették az oltárt, mikor útközben gyermeke kérdezte, hol van az áldozati állat, mikor felelt néki, hogy majd az Isten gondoskodik arról is, édes fiam. Nem remegett, mikor fiát megfogta, megkötözte, mikor a kést felemelte. Felemelte kezét, de lesújtani vele már nem kellett. Ahonnét a parancs jött a feláldozásra, onnét jött a szózat: ne emeld fel kezedet a gyermekre, mert láttam, hogy istenfélő vagy és fiadnak sem kedveztél érettem. Nehéz órákat töltött Ábrahám azon a hegyen, de legboldogabb óráit is ott töltötte. Mória hegyére nehéz a feljutás, meredek és keskeny út vezet oda, kevesen vannak, akik azon járnak. Pedig ma sokszor halljuk az Ur szavát, amit közvetlen az édes haza intéz hozzánk : vegyed a gyermeket, akit szeretsz, vidd fel a Mória hegyére, vidd el a harcmezőre. Kétség- beejtően nehéz a parancs, mert mindenkitől a legdrágábbat várja. A nehéz órán könnyebb a döntés, ha titkos kamránkban leborulva megértjük, hogy Isten akaratja ez és hogy ha őt magát el nem veszítjük, benne mindent megtalálunk, ő a Mória hegyét is az áldás, kegyelem hegyévé teheti számunkra. £kik már fent voltatok Mória hegyén és akik útban vagytok oda, nézzétek, hogyan ment fel oda Ábrahám, hogyan lett a rettenetes óra számára boldog órává 1 Esztike báránykája. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. Mélázó tekintetű, nefelejcs szemű selymes aranyhaju, halvány arcú szelid leányka volt Esztike. Odafönt a Kárpátok bércei között egy kis vasúti őrház volt a szülőhajléka. Vasúti őr volt az édesapja. A legközelebb eső falu is messze esett tőlük, igy a kis Esztikének nem volt barátnője, játszótársa, miért is szerzett számára az édesapja egy kicsi báránykát. A szelid leánykának á legszelídebb állatka lett tehát a játszótársa. Úgy becézte Esztike a kis báránykáját, hogy a selymes füvet is kezecskéjé-
