Harangszó, 1916
1916-05-21 / 10. szám
7.4, HARANGSZÖ. 1916. május ti. tői hantolt sírdomb alatt alussza síri álmát ? Vigasztalást, enyhülést, békességet nyujthat-e a természet a sok gond, baj és szenvedés között? Bizonyára nem. De ahol a természet szemlélete, — ami szintén lehet felemelő, amennyiben a teremtőre utal — belső békességet, vigaszt nem nyújthat, ott akarja éreztetni hatalmát Az, aki a mindenség felett' áll, akinek akarata szólította ismét új életre a téli álmát alvó természetet, a minden vigasztalásnak Istene, akinek kezében az érzéki természet is lehet eszköz, de aki különösképpen természetfeletti, lelki eszközökkel, az ő szent Igéjével akarja a Gileád balzsamolaja és orvosa után sóhajtozó kebleket vigasztalni, gyógyítani s új, szebb életre kelteni. És vájjon békességet hozhat-e a tavaszi napsugár, az ébredő természet minden gyönyörűségével és bájával ott, ahol a lelkiismeretétől zaklatott s hányatott szív bocsánatért, kegyelemért, új életért sóhajt? Nem, a hánykódó lelkiismeretet nem hallgattathatja el a legfényesebben ragyogó tavaszi napsugár; belső békességet megnyugvást nem önthet a kétséges- kedő, bűnei miatt bánkódó szívbe a mindenségnek s természetnek minden gyönyörűsége. Itt csak a golgothai keresztről jövő sugarak hozhatnak gyógyulást, csak Az, ki előtt a természet is meghajolt, kit a természet is megsiratott, midőn ott a keresztfán a bűnös emberi nemért utolsó legnagyobb tusáját vívta. „íme a tél elmúlt, az eső elmúlt és; elment. Szép virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött.* így énekelhet a költővel minden keresztyén ember, ki érezte, tapasztalta, nem csak az érzéki, de annak az örökkévaló, mennyei napsugárnak hatását is, amely az életnek gondjai, bajai, szenvedései, a lelkiismeretnek hány- kolódása között egyedül hozhat gyógyulást és új életet. Ha már a földi tavasznak, az érzéki napsugárnak is oly tagadhatatlanul jótékony hatása van a földön élő minden teremtményre, lehetséges-e, hogy ama mennyei napsugár hatástalan legyen az emberi szívvel szemben? S ha a tavasznak melengető napsugara éneklésre készteti az égnek madarait, illatozásra a mezőknek liliomait, mennyivel inkább kell éneklésre és dicsőitésre megnyitni száját a keresztyén embernek, ki napról-napra érzi, tapasztalja a meny- nyei napsugár éltető melegét ? „Zengjen ének minden szájon, imádságunk égre szálljon. És hajoljon meg minden térd, áldjuk Istent jóságáért. — Mint tavaszkor nyílt virágszál. És illata ég felé száll: nyíljék szivünk háladásra, Istennek illatozására I “ (Dtuli énkv. 121. sz. 2. és 3. v.) Adja a minden kegyelem Istene, hogy a szép, de rövid tavaszi idő ne múljon el anélkül, hogy vele együtt ne támadjon szívünkben örök, múlhatatlan, mennyei tavasz. Adja az Úr, hogy a sok millió és millió kesergő, bánatos, gondteljes szívnek felragyogjon ama „tündöklő hajnali csillag*, amely eloszlatja a bús éjszakát, felragyogjon ama mennyei napsugár, amely felolvasztja a bánatos, kesergő, bűnös szívek jégkérgét és szebb, boldogabb életre szólít. „Mennyből sugárzó fényesség, Boldog vagyok, ha bennem ég Szerelmed égi lángja. Óh adj erőt, hogy kebleden Csüngjön, viruljon életem, Mint szőlőtőn az ága. Szánj meg, Szállj meg Itt szívemben, Betlehemben kinyílt rózsa, Légy sebhedt szívem orvosa. Eloszlik a bús éjszaka, Midőn te, lelkem csillaga, Beragyogod utamat. Fáradt éltem újra éled, Midőn igéd tested, véred Üdít, miként a harmat. Ilyen, Híven Tartsd öledben, kegyelmedben mind a sírig; Lelkem csak tebenned bízik.“ (Dtuli énkv. 403. sz. 3. és 4. v.) Amen. Ne kisértsd az Istent. Elbeszélés. Irta: Dubovay Géza. Most, amikor oly sokaknál látom kicsordulni a bánat könnyeit s hallom felzokogni a lélek fájdalmas sóhaját, melyek számtalan ajakon az Isten elleni zúgolódás kegyetlen szavaivá válnak, egy jóságos asszonynak meséje jut eszembe, mellyel sok évvel ezelőtt kiolthatatlanul vésett szívembe egy komoly tanulságot. Ő már rég elköltözött a minden halandók útján oda, ahol nincsen fájdalom, nincsen keserűség, ahol a meny- nyei Atya kebelén talál ennyhet és vigaszt mindenki, valaki hiszen ő benne. És mégis olyan jól emlékszem még meséjére, mintha csak tegnap hallottam volna. Elmesélem én is. Elmesélem azzal a hő óhajtással : vajha mindazok, akiknek ki kell üríteni a megpróbáltatás eme nehéz napjaiban, a bánatnak, a gyásznak keserű poharát, a szomorú példán okulva, megszívlelnék a komoly tanítást. * Az estimára hívogató harangszó elnémult már. Elkapkodta hangját a durva esti szél sok más hangvegyü- lettel együtt, hogy oly zenét teremtsen elő magának, melyre egyedül tudja szeszélyes táncát eljárni. Alant a földön a szél zúgott kísértetiesen s kergetett mindenkit, akit elől-utói talált, fent az égen pedig fényesen ragyogtak, boldogan mosolyogtak a csillagok milliárdjai. Arcukat nem takarta semmi, csak egy-egy a széltől kergetett felhőcske suhant át rajtuk, mint boldog ember homlokán a bánat fellege, de az is csak pár percig tartott. Mintha a Mindenható ez által is hatalmát akarta volna megmutatni a földieknek, azok pedig dacolni akartak, hogy valameny- nyien szobáikba rejtőztek s ott a férfiak pipaszó mellett beszélgettek, adomáztak, az asszonyok meg nagyokat nevettek rajt, míg a szél odakint sirt dühében. — Egyetlen emberi hangot hallani nem lehetett a széltől végigsepert utcákon. Csak a kutyák vonítottak oly rémesen az éjszakába, csak egy-egy eltévedt bagolynak egyhangú kiáltása bizonyította, hogy van még élő lény' a faluban ... A falu közepén csinos, takaros kis ház állott. Nyitott ablakán keresztül igazan hozzá méltó asz- szonyi kíváncsisággal kandikált be, a talán úgyis csak azért éjjel járó hold, hogy titkokat lessen el, melyeket halandó embernek ismerni nem szabad. — Az ablaknál egy nő ült. Kezét az ablak párkányára s kezére fejét nyugtatva mereven nézett az éjszakába. Nem hallotta a szél kacagását, sírását, nem az éji-madár vészt- jósoló kiáltásait, gondolataival volt elfoglalva s nem zavarta meg azokban semmi. Olyan volt, mint egy élettelen, sápadt-arcu szobor. Csak a sötétben meg-meg villanó még sö- tétebb szemei árulták el, hogy nem szobor az, hanem egy boldogtalan szenvedő élőlény. Maga a szél is mintha sajnálta, mintha szánakozott volna rajta. Megáit egy pillanatra s gondolkodni látszott: vájjon felriassza-e szivettépő gondolataiból ? Aztán meggondolta magát, elrohant ablaka alatt, csak egy kis szellőt bocsátott be hozzá, hogy meglengetve fekete haját, önmagára figyelmeztesse. Türelmesen simította azonban hátra azt a néhány szál hajat s caak várt tovább várt. A torony óra tompa ütései már az éjféli tizenkettőt adták tudtul az őrködőnek s még mindég úgy lát- ’ szott, hogy minden várakozása hi
