Harangszó, 1916
1916-04-23 / 6. szám
1916. április 23 HARANGSZŐ. 45 A kötelesség1 útja. Elbeszélés. Irta : Kap! Béla. Harmadik fejezet. A tanító naplójából. Folyt. 6. Október 12. Isten nevében I Huszonhét órai vonatozás és hat órai veszteglés után összetörve megérkeztünk s két napja itt vagyunk Nyirkutason. Mikor Nyiresvölgyön le- szállottunk s a kis vasúti őrház léc- keritéses kijárója felé lépegettünk, önkéntelenül felsóhajtottam : Istenem 1 milyen lehet az én uj hazám, ha ilyen a vasúti megállóhelye. Falunak se híre se hamva. Magánosán áll az őrház, mint valami silbak a vártán. Ki tudja, hol van a község, talán az erdős domb mögött, vagy lenn a völgykatlanban, vagy talán meg se épült, csak a helye van meg, vagy talán már meg sincsen, csak a gyomverte puszta helye maradt emlékül utána. Az egyenesre húzott, gyepes út végén régi uraségi lak düledezik, faláról lemállott a vakolat, ablakvágásaiból hiányzik az ablakráma. Előtte ledöntve hevernek a kerítés kőpillérei, de magát a kerítést elhordta valami jószívű ember. A bakter barátságosan köszönt. — Isten hozta, tanító úr. Kérem, én is magyar ember vagyok. Zalából kerültem ide. Megszorítottam a kezét. Még alighogy belekóstoltam ebbe az idegenben való életbe, már is úgy érzem, mintha testvérrel találkoznám. Arca, szeme nézése is más, mint akik fel-, leszál- tak a vasúti kocsikba. Egy eltévedt családtag a messze földdarabon. Tudom, hogy ez is magyar föld, ez is darabkája annak a hatalmas egésznek, amit hazának nevezünk, mégis másnak látom, mert másforma emberek járnak rajt, más a ruha testükön s más a szó ajkukon. — Aztán hogy kerül ide ?.. . Micsoda viharszél sodorja erre felé?... — A kenyér, — tanító úr, — a kenyér. Hét gyermekem van. Ott kell megfogni a kenyeret, ahol nyújtják. Nem feleltem semmit, de magamban annál többet gondoltam. Megszorítottam kezét s azt mondtam neki: Hát azután tudott-e valami hasznos dolgot végezni? Magam se tudom, hogyan értettem a kérdést. Azt hittem, mint diplomás embernek illik valami különös oko- ^ sat mondani. A vasúti őr egy ideig nézett, azután csöndesen felelt: — Ugyan mit csinálhatnék én, egyszerű, szegény ember? Vigyázok a jelzésre, kiadom a jegyeket, leeresztem a sorompót, s szemmel tartom, hogy a szakaszom árkából ne lopják el a szénát. Ennyi az az egész, tanító úr. No meg, tette hozzá kis gondolkodás után, megtanítottam egy suhanc oláh pásztorfiut arra, hogy: Isten áldd meg a magyart 1----E gy emberem már van. Az igaz, hogy négy óra járásnyira. De azért mégse vagyok elhrgyatva. Az őrház előtt kis szekerecske állt, előtte apró, mokány székely lovak. A jegyző küldte. Jól esett s már előre is hálával gondoltam arra, aki ismeretlenül is megkönyíti egy idegen ember betelepülését. De azért, amint vígan poroszkáltunk hegyen, völgyön keresztül, mindegyre a hét gyerekes vasúti őrhöz szállt vissza gondolatom. Lám, azt a kenyér gondja hozta ide, de azért többet tesz, semmint hogy kenyérért megdolgozik, talált magának hivatást. Éjjel nappal ott áll a vasúti vágányon s vigyázza a töffögve robogó vonatot. Meg egy pásztorgyereket megtanított erre a mondatra: Isten, áldd meg a magyart I. .. Október 13. Tegnap hirtelen abbahagytam, mert karomat úgy elfogta a görcs, hogy kezem kiejtette a tollat. Ha a gyerekeim ilyen formán, összegémberedve, lógó könyökkel, ferdére szorított felső testtel imák, bizony rájuk koppantok a szavammal, de a nyirkutasi tanító urnák nincsen más Íráshoz alkalmatossága. A keskeny ablakdeszka az Íróasztal, két ágy, két, szék az egyetlen bútorzat. Reméljük azonban, hogy nemsokára megérkeznek a bútoraink s akkor egészen csinos hajlékunk lesz. A tanítólak ugyanis egyáltalában nem olyan borzasztó, mint gondoltam. Két egymásba nyíló, padlós szoba, szép világos konyha, széles udvar, mögötte hosszú kert, a végén gyümölcsös. A szobák rendesek, biztosan tisztaság szerető ember volt az elődöm. A falut nem igen ösmerem, mindössze kétszer mentem rajt végig. De azt mondják, hogy fél esztendő is beletelik, míg az ember megismeri. Meredekre kapaszkodó, erősen görbülő útca valami kis építési rendszer félét erőszakolt rájuk, de csak látszólag. A fő útcán mégcsak rendbe igazodnak a házak, hanem azután jobbról, balról olyan viskó-kupacok vannak szerte-szórva, hogy ott semmiféle telekkönyv nem tudja az udvarokat, házakat rendbehozni. Csak néhány cserépzsindelyes ház van, a legtöbb zsúppal fedett. Láttam olyan házakat is, hogy a tömésfal szinte belemerült a földbe s olyan formán kell lelépni bele, mint a pincébe. A falu taraján túl széles völgy húzódik, de ott egyetlen ház sincsen. Talán valami áivízes völgy, azért nem építkeznek oda. A második hegytarajon túl megint szétszórt házak vannak s messze elhúzódnak az erdőségig. Ez mind Nyirkutas. Járkálás közben láttam az oláh templomot. Furcsa valami. Szélesen futó, fazsindelyes teteje magasra felszalad s öt-hat tornyocskában végződik. Az egész egy domboldalnak van nekiépítve. Ha a felső úton megyek, csak a tornyocskákat látom magam alatt. Ha az alsó úton megyek, akkor iátom az egész templomot. A papot még nem láttam, csak a házát. Hanem a jegyzőnél már voltam. Megköszöntem azt a szívességét, hogy kocsit küldött elénk. Kedves, befuttatott, tornácos házban lakik. Nem tudom, hogy családos-e, nem láttam egy árva lelket sem. Azaz mégis I Biztosan van felesége, vagy leánya 1 Az udvaron galambok röp- döstek, s a tornác korlátján etetőt láttam, mohás itató vályút. Lesz valami gyengébb teremtmény a háznál! Ő maga kedves, öreg ember. A haja hófehér, a szeme jóságos. Barátságosan beszélt, sokat kérdezősködött, de ő kevesetf mondott. A faluról, meg az emberekről is csak tartózkodva beszélt. Azt hiszem, jó emberem lesz. Mikor a szemébe néztem, úgy éreztem, az atyám ül előttem. No lám! a jegyző úr egy asztalt küldött. Biztosan valamiképpen megtudta, hogy nincsen. Igazán jó ember 1 Holnap m'ár olyan kényelemmel irok, mint a főispán a vármegyeházán. Folytatjuk. Ki tud róla? Rajt Márton a 8. honv. gy. ezred I századának közvitéze 1914 november havában adta magáról az utolsó hirt Przemysl várából. Aki tud valamit további sorsáról, legyen szíves azt megírni Rajt Mártonná Magyar- gurab, (Pozsony-megye) u. p. Rété, címre. 2—2
