Harangszó, 1916
1916-12-24 / 41. szám
3 ü. De vájjon van-e csak egyetlen hajlék hazánkban, amely a régi karácsonyi boldogsággal tudja megszentelni vagy megünnepelni karácsony ünnepét? Van-e csak egyetlen szív, amely a régi, mindent elfelejtő örömmel tudja körülvenni a karácsonyfát? Mintha az örömnek ize veszett volna s mintha a régi szép karácsonyi képből erőszakos kézzel kiszedték volna a legszebb színeket. Szürke, nehéz bánat ereszkedik az emberek lelkére s mikor az élők boldog karácsony kívánással egymás felé nyújtják kezüket, többet gondolnak a föld alatt pihenőkre! A hős fiúra, aki kiejtette kezéből nehéz csaták ostroma után a fegyvert; a hős férjre, akit immár hasztalan vár haza a hitvesi szeretet; a hős apára, akiért csendes zokogással mondja el imádságát karácsony estéjén az árvaságban maradt gyermek. De talán éppen a mostani nehéz idő szomorúságában Isten tanító szavát találjuk meg, mellyel újra meg újra arra figyelmeztet bennünket, hogy karácsony örömét ne merítsük ki a mi földi életünk derűs vonásaiban, hanem ereszkedjünk karácsony jelentésének a mélységébe s találjuk meg annak boldogságát abban a bizonyosságban, hogy Krisztus adatott miné- künk, ki Isten békességét, jó akaratát, atyai kegyelmét s lelkünk életét hozza magával. Maga Krisztus is ezt a tanítást hirdette. Sohasem Ígérte, hogy megváltoztatja a bűnös emberi természetet s tiszta isteni erényekkel ékeskedő földi életet teremt e világban. »Nem azért jötterg,, hogy békességet bocsássák, hanem fegyvert«, mondja egv helyen (Máté 10, 34.) A karácsonyi békességnél tehát nem arra a külső békességre kell gondolnunk, amelyet most a fegyverek zaja, ágyuk rémes dörgése, haldoklók hörgése, milliók fájó zokogása felver és elnémít, hanem arra a másik benső békességre, melyet megváltó Krisztusunk tanítása a mi lelki életünk középpontjába helyez. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt, hogy a benső békesség soha nem jár egymagában. Az mindig eredmény. Eredmény az Istenben való hitnek, annak a benső életközösségnek, mit Istennel teremtünk. Pál apostolnál is azt olvassuk: »Megigazulván a hit által békességünk vagyon Istennel a mi Urunk a Jézus Krisztus által.« (Róm. 5, 1.) Avagy az efezusi levél oly világosan és oly könnyen érthetően határozza meg az igazi békesség fogalmát amikor azt HARANGSZÓ. mondja: »Jézus a mi békességünk.« (Ef. 2, 14.) Ha tehát ezt az igazi békességet lelkünk kincsévé akarjuk tenni, higyjünk az Istenben s higyjük, hogy az ő atyai irgalmassága biztosította a mi számunkra a Krisztusban bűneink váltságát. De ne legyünk ennek a kegyelemnek egyszerű várói, kik ölbenyugasztott kézzel, elaltatott lelkiismerettel tétlenül és tehetetlenül áldogálnak a piacon hivalkodók sorában ; hanem legyünk a Krisztus követői, akik a szeretetben őt követjük, a kereszthordozásunkban az ő türelmét mutatjuk s -imádságunkban az ő hitével és az ő alázatosságával közeledünk Istenhez. Ha könnyező szemekkel állsz is a karácsonyfa mellett s ha reszkető ajkad imádságát szótagokra tördeli is a nehéz fájdalom, emeld fel lelkedet Istenhez. S ha magad körött nem találsz is békességet s ha lelkedben tombol is a világháború zivatarának továbbható hullámverése, ne vond azért kétségbe karácsony boldogságának teljességét, hanem inkább annál- inkább érezd Isten kegyelmének a nagyságát s annál inkább áldd őt, ki eljött, hogy a legdrágább karácsonyi ajándékot hozza el számodra : lelked békességét, az örök életed bizonyosságát. Éva néni korsója. Elbeszélés. Irta: Csite Károly. A faluvégi meredek domboldalon, sürü bokrokkal szegélyezett, völgybe vezető utón egy töpörödött anyóka csoszog lefelé. Kezében üres, ósdi cserépkorsó. Vízért megy a kútra. A magas dombon fekvő faluban nincs másnak kútja, mint csak az uraságnak. Az egész falu népe ide a völgybe jár vízért. Ide hajtják reggel, délben és este marháikat is itatóra. Beletellik félóra is mire letud a kutig vánszorogni az öreg néni. És mikor oda ér, legnagyobb szeren csétlenségére senkit sem talál a kutnál, aki segítségére lehetne a gémeskut vedre felhúzásában. Megpróbálkozik az öreg néni a veder felhúzásával. Minden erejét összeszedve kapaszkodik reszkető kezével a vedernyélbe. De haj, egy arasznyira sem tudja a telt vedret kiemelni a vízből. Most elkezdi rázni a vedernyélt, hogy a víz egy része kilocsogjon belőle. Tán ha félig lesz vízzel, akkor megtud birkózni vele ? Ezzel el is ér annyit, hogy egy méternyi távolságra fel tudja huzni nagy sokára, de akkor már teljesen elhagyja ereje; kicsúszik kezéből s a veder visszazuhan a vízbe. Kimerültén liheg az öreg néni. Erre-arra tekintget, hogy nem jön-e valaki vízért? Nem jő biz’ senki. Kénytelen ismét megpróbálkozni a felhúzással. Ámde a veder ismét tele merült vízzel. Nem képes a csordultig telt vedret a vízből sem kiemelni. — Hagyja csak, néném asszony, majd felhúzom én! — szólalt meg háta mögött egy mély férfihang. Ijedt rezzenéssel tekintett hátra az öreg néni. Egy magas, szakállas ur állt ott s oly jóságos tekintete volt, mint ahogy az apostolokat rajzolják. Kezében különböző, ottani, völgyben nyíló virágot tartott, gyökerestől kiásva. — Oh, galambom, jó uram, köszönöm, ezerszer köszönöm ezt a nagy jóságát! Én biz’ nem tudom máskép meghálálni, minthogy azt mondom: áldja meg érte a jó Isten ! — hálálkodott Éva néni, s tele tölté korsóját friss vízzel. — Szívesen tettem, nénémasszony és köszönettel fogadom, ha megkínál a korsójából! — szólt az idegen ur. — Tessék, édes jó uram, tessék! — nyújtotta át Éva néni a korsóját. — Fölséges jó víz ! — mondta az idegen nagyot hajtva a korsóból. A kis Cser Mariska érkezett erre. a kúthoz. Ö is egy cserépkorsót hozott magával. — Jó napot adjon Isten ! — köszönt illedelmesen s a kutfához állt vizet meríteni. — Várj, kis hugocskám, a te számodra is húzok fel vizet! — szólt a jóságos arcú idegen ur s még egy veder vizet húzott fel, melyből Mariska is megtöltötte a korsóját. Köszönetét rebegve búcsúzott el az öreg néni és a Mariska az idegen úrtól, aki tovább keresgélte a bokrok mellett a ritka virágokat. Alig mennek pár lépést fölfelé a meredek dombon, az öreg néni fulladozni kezd, nem bírja felvinni a korsót. — Oh, oh, édes jó Istenem, miért is nem -szólítod már magadhoz az ilyen tehetetlen öreget! — sóhajtott fájdalmasan. — Várjon csak, Éva néni, felviszem a dombon a maga korsóját is. Előbb felszaladok a mienkkel s aztán érte jövök a maga korsójáért is; — szólt a kis Mariska s oly fürgén iramodott fölfelé, hogy Éva néni megcsóválta a fejét. 1916. december 24.
