Harangszó, 1916

1916-12-10 / 39. szám

1916. december 10.

Sárosy László egy oszlop mögé húzódik. Annak árnyéka vetődik reá, talán azért száll arcára olyan sötét borulat. Kedvetlenül látja, hogy az a szép leány, kire minden érzését, egész lelkét rápazarolja, nem neki, nem is a társaságnak, hanem csak egyetlen férfinak, Vajda Ivánnak énekel. És hogyan, és mit énekel!... Úgy érezte, hogy a barlang szikla bolthajtásai alatt összetörve, szétszórva hevernek a magyar nemzet imádságának akkordjai s diadalmas szárnyalással győzedelmeskednek felette az oláh nóta hangjai. Hogyan, talán Lonci is?... Talán Vajda Iván is ?... Mit is mondott az öreg jegyző ?

A tetszészaj alig akar elhallgatni. Leghangosabb Vajda Iván, ki kitörő örömmel rohan Lonci kisasszonyhoz s az oláh nyelv minden magasztaló jelzőjét lábai elé rakja.

— Hát magának nem tetszett az énekem?... mondja Lonci kimenetkor Sárosynak. Egy dicsérő szót sem érdemiek?. . .

— Gyönyörű hangja van!... mondja a tanító.

A leány duzzogva húzza fel a vállát s hevesen megrázza fejét.

— Nem a hangom, hanem amit énekeltem,

— Azt nem értem!... mondja Sárosy s talán akaratlanul is hidegebben hangzik szava.

A leány megáll, azután egy lépéssel hirtelen eléje lép, úgy hogy szemtől szemben állanak s egymással szembe néznek.

— Éppen ez a baj! Ami az enyém, arról azt mondja nem értem. De ami a magáé, arról azt követeli: értsem és legyen az enyém!

Vajda Iván közeledett feléjük, abba máradt a beszélgetés. Sárosy csak éppen azt súgta oda: — haza menet válaszolok!

‘Este felé majdnem megint összeütközésbe került Sárosy a mérnökkel. A barlangnyilással szemben fekvő meredek sziklahegyhez alig lehántolt fatörzseken végig fektetett keskeny padló vezet át. Itt mennek a pásztorok s fejük szédülés nélkül nézi a nagy mélységet, odébb meg lábuk csuszamlás nélkül tapogatja a kiálló, mozdulatlan köveket. De magasabban, semmint hova a kecskék karcsú lába eljut, hatalmas sziklatömb nyúlik a mélység fölé. Közepe táján zöldelő bozót virít, egészen levilágít csomóba verődő piros bogyózata.

— Jaj, de gyönyörű!... kiált Lonci. Éppen ez hiányzik még a csokromból.

Szeme kihívón pihen Sárosy LászHARANGSZÓ.

lón, majd hirtelen villanással Vajda Ivánon nyugszik meg.

Senkise akarja elérteni a könnyelmű, szeszélyes gondolatot. De Lonci nem enged.

— Ki hoz egy marokra valót ?•...

A mérnök kényszeredetten felnevet,

azután ujjával oda bök a tanító felé.

— Na paedagogus ur, maga ügy is szereti az életét kockáztatni. Tessék !...

Sárosy felnéz a magas kősziklára, azután egykedvűen vállat von.

— Na, miért ne! Ez is van olyan hősiesség, mint egy tifuszos beteget meglátogatni.

Sárosy arcát megint pirosra festi a harag. De azért vigyáz szavára s lassan meggondolva, csöndesen, de nagyon határozottan mondja:

— Különböző dolgok összehasonlítása mindig igazságtalanságra vezet. Már pedig ennek a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. A tifuszos beteg látogatása lehet hősiesség, bár én csak kötelességnek mondottam, de annak a piros bogyós galynak a letörése nem hősiesség, nem is kötelesség, hanem legfeljebb könnyelműség.

Vajda Iván szeme haragosan vil- lanik a tanító felé. Hangján is megérzik forrongó indulata.

— Miért nem mondja egyszerre ostobaságnak ? kérdezi s rosszul sikerült mosoly alá rejti haragját.

Sárosy László közönyösen vállat von s hidegen válaszol.

—- Az ostobaságnál sokkal rosz- szabb a könnyelműség. Az ostobaság csak kellemetlen gyöngeség, de ha az ember könnyelműen kockáztatja az életét, úgy az komoly bűn.

Vajda Iván oda fordul Loncihoz s mély meghajlással mondja:

— Királynő, én magáért szívesen elkövetek egy ostobaságot, sőt még egy bűnt is!

Egy izgalmas félóra múlva Lonci belekötötte vadvirágos csokrába a piros bogyós, ritka szép ágakat, miket Vajda Iván mély hódolattal, a többiek lelkes éljenzése közben nyújtott át. De mikor haza menet arról volt szó: ki megy gyalog és ki ül kocsira, Sárosy László hiába állt a gyalog menők csoportjához. Lonci elfogadta a mérnök segítő kezét s egy könnyű ugrással felpattant kocsijára. A tüzes paripák gyorsan röpítették a könnyű fogatot. Néhány fordulónál, egy-egy porfelhő középpontjában még feltűnt a kocsi s a benne ülők alakja, azután minden belemerült a nagy messzeségbe. Az

309.

alkonyati szürkeség gyorsan ereszkedett alá s a tordai hasadék sziklahegyei mögül bágyadtan verődött vissza a búcsúzéra hajló nap sugara. Nem is a napsugár, csak annak halványan visszaverődő fénye.

Folytatjuk.

Képek a somogyi eíangélikus egyházmegye történetéből

Irta: Mesterházy Sándor.

Folytatás.

Ezek után most már vessünk, legalább egy-egy rövidke pillantást, egyikmásik városunknak, helységünknek, gyülekezetünknek képére.

1 Nagykanizsa városának múltja egészen a szlávság uralkodásának idejébe nyúlik vissza. Ez a szláv szó »knezu«, »kenezu« fejedelmet, vezért jelent. Ebből a szóból nyerte Kanizsa nevét, lévén abban az időben valamelyik szláv vezérnek, főnöknek, fejedelemnek székhelye. Idő folyamán Nagykanizsának hatalmas vára épült a jelenlegi városnak nyugoti szélén, hol a várat körülfolyta a víz és csak a csapóhidon lehetett abba belemenni. Ennek a várnak nagy szerep jutott különösen a török világ idejében. Valószínű, hogy Nagykanizsában is, már a reformáció hajnalán, gróf Nádasdy Tamás pártfogása mellett létesült evangélikus gyülekezet. De ez a város aztán hamarosan és többszörösen gazdát cserélt Az 1600-ik esztendőben meg, miután várát a török oly sokszor megostromolta, török uralom alá került. Attól fogva aztán úgyszólván folyton háború alatt állott. Egyszer a töröktől, máskor meg a törököt támadó keresztyén seregektől szenvedett. Mikor aztán 1690- ben Kanizsa végvárának utolsó basája Mustafa a várat, mely a török uralom kapuja volt Magyarországon, az éheztető kéntelenség miatt feladta, akkor meg az ellen-reformáció fer- getege zudult az egész vidékre. Csak a múlt század második felében kelhet uj életre Nagykanizsán az ev. gyülekezet. Említésre méltó, hogy az újonnan szervezkedő gyülekezetben, mint kezdő tanító működött a később oly magasra emelkedett Péterfy Sándor, ki életének áldást árasztó cselekedeteivel méltán kiérdemelte >a tanítók atyja« megtisztelő nevet és a kit büszkén sorolunk egyházunk nagyjai közé. Szép, gót-stilben épült templomát 1891-ben avatta fel és abba 1913-ban szépen összehangza-