Harangszó, 1916
1916-12-10 / 39. szám
308. HARANQSZO. 1916. december 10. Tábori posta. Édes fiam, megéreztétek-e kinn a gránát szántotta ellenséges földön, hogy itthon sötét gyász borult mindnyájunkra? Haza felé nézve, megláttátok-e, hogy fényesebb lett fejünk felett a hadak útja s csillagos pályán pihenésre tért a legelső magyar ember lelke? Tudom, hogy tudjátok, azt is tudom, hogy gyászoljátok, hiszen minden fegyvernem legfőbb hadura volt. De látod, a gyászban is van különbség s a lélek szomorúságában is van fokozat. Kényszerűségből is lehet gyászolni s parancs-szőra is lehet fekete karszalagot hordani. De erre bizonyára nincsen szükség. Mikor jó királyunk átvette az uralkodást, (bizony régen volt, 18 éves ifjú volt akkoriban!) rengett lába alatt a föld. Bárhová tekintett, minden szemből bizalmatlanság s az elfojtott nemzeti keserűség sötétedett feléje. Most pedig, mikor eltávozott, jóllehet ismét rengett lába alatt a föld s tüztengerbe merült birodalma, mégis népeinek hálája, szeretete és kegyelete állott koporsójánál. Más volt az ifjú uralkodó és más a mi öreg királyunk. Az ifjú nem értette, nem ismerte magyar nemzetünket, népünk lelkét, jellemét, benső értékét, alkotmányunk, államiságunk önállóságát és drága voltát. Sok szenvedésen és küzdelmen ment végig, mig mindezt megismerte és megértette. Mi is sokat, nagyon sokat szenvedtünk. Átéltük az elnyomás, az üldöztetés, a vértanuság nehéz korát. De azután, hogy királyunk megismert minket, hogy meglátta nemzetünk nagy értékét, államiságunk történelmi becsét, tiszteletben tartotta mindazt, ami a nemzet életében szükséges és becses. Méltán állunk tehát koporsójához hálával és kegyelettel. Lelkünk gyászfátyola ráborul múlt szenvedéseinkre s elfedi az immár begyógyult sebeket. Gyermeki szeretettel siratjuk nemzetünk koronás jó atyját s szivünkben nincsen keserűség. Nem, inkább hálát adunk a jó Istennek, hogy ezeket a nyugodt érzelmeket adja szivünkbe, midőn királyunk koporsója mellé állunk. A kérésünk is az: legyen csöndes sokat szenvedett királyunk pihenése ! Utódjának pedig adjon Isten bölcs és értelmes szivet, hogy most pihenni térő királyunk életének minden tanulságát megértse, s önmagának, nemzetünknek egyaránt hasznára fordítsa. Imádkozzunk ezért, édes fiam ! Emeljétek ti is jobbotok sapkátok ellenzőjéhez, csöndes érzéssel úgy búcsúzzatok pihenni tért királyunktól. Azután emeljétek hűség esküre kezeteket s csöndes imádsággal köszöntsétek az új királyt. Isten áldjon, édes fiam ! Szeretettel ölel édesapád. A kötelesség* útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. • Tizenharmadik fejezet. A sárga gamásnis ur. Folyt. 35. A vidám társaság elárasztja a tordai hasadék bejáróját. Előttük két oldalt félelmetes meredéllyel emelkedik a két hatalmas sziklafal. Olyan komor fenséggel merednek ég felé, mintha Erdély kapujaként őriznék a bejárást. Ki tudná megmondani, hogyan formálta ezt a természeti csudát a természet alkotó keze, de bizonyára azt a benyomást kelti a csöndes szemlélőben, hogy a két meredek sziklatömb valamikor egyet alkotott. Talán varázs-vessző választotta ketté? Talán utat nyit az ország bensejébe? A bejárás elején bokros lankás húzódik. Balról lágy furulyaszó hangzik, bánatos oláh nóta, lassú, kevés hangú panaszkodása a léleknek. Jobb kéz felől, lenn a rekettyés mélyén friss vizű patak csörgedezik, csacsogva paskolja a sziklákat, amint kőről-kőre dobálja habjait. Uzsonna közben semmise történt. Sárosy László csendesen beszélgetett, hol itt, hol ott, de jól vigyázott, nehogy valamiképpen beléje kössön Vajda Iván. De hát úgy látszik nem igen kellett ettől tartani. A mérnök urat egészen a maga számára foglalta le Loijci. Uzsonna után behatoltak a hasa- dékba s megnézték a sziklahegy felső oldalában sötétedő barlangot. A füves partú, keskeny ut hol mélybe fut, hol magasba kapaszkodik, egyszerre csak megáll a barlanghoz vezető kapaszkodó tövénél. Porzik az ut, egymást görgeti a meginduló kavics. Néhány subás oláh állja el a barlang száját, kötelet dobnak le s úgy segítik fel a nőket. Mikor Loncira kerül a sor, Vajda Iván kiveszi az oláh kezéből a kötelet s erős kézzel tartja. — Brrr! Sötét mint a pince !... kiált valaki — Dehogy pince !.. . folytatja egy másik. Olyan mint valami kripta. — Talán még embercsontok is vannak itt, kiált ijedten Lonci s gyorsan felugrik egy kiálló kődarabra. u jAz oláh emberek meggyujtják a fáklyákat s lassanként megvilágosodik a sötét barlang üreg. A falakon korommal rajzolt betűk, itt-ott egy név, évszám, amott két betű, évszám fölött keresztbe rajzolt lábszár csont, fölötte emberi koponya. A kicsiny darabra ható rőt világosság megnöveli a barlang félelmességét. Sápadt- nak látszanak az arcok s az egyébként is tágas helyiség még nagyobbnak látszik a félhomályban. Az árnyékban maradó mélyedések mintha megannyi rejtett alagutat nyitnának a sziklahegy gyomrába. Ki tudja, mit takarnak, hova vezetnek? — Menjünk beljebb!... indítványozza a mérnök. De nem akad vállalkozó. — Hát legalább egy kissé ereszkedjünk le I Én viszem a fáklyát. Meghajolva beljebb is mehetünk. Azt mondják : a belső barlang sokkal szebb. De bizony senkise lelkesül a terven. A mérnök jól ismeri a barlangot. Megmutatja azt a kiálló sarok követ, ahonnan csodálatos erős viszhangot ad. Nem is olyan rendes, hang-tor- lasztó visszhangot, mely egymásba fullasztja a szavakat, hanem olyan hangerősitést, mely egy ember hangjának száz hang erejét adja. — A tanitó ur énekeljen!... — Halljuk a tanitó urat!... Úgy is régóta nem énekelt! Sárosy László feláll a kőoromra, olyan a hely, mintha a föld mélyén épített templom oltára lenne s érces hangján rákezdi: »Isten, áldd meg a magyart!.. . « Hullámzik a hang s visszaverődik a sziklafalakról A háta mögött folyosó nyílik, onnan is visz- szacseng az ének, de egészen más, fojtott hangon, mintha valami elrejtett börtön szűk ablakán át, sirva szállna a magasba. Csak az első sorig jut el. — Halljuk a Lonci kisasszonyt!... indítványozza a mérnök. Következő percben már ott áll a szép lány s a mögötte tartott fáklya fénye még élesebbé teszi arcvonásait, lángolóbbá szeme tüzét. — Halljuk!... Halljuk!... Ajkán felhangzik egy bánatos oláh dal. Panaszosan kezdi, mint mikor őszi szél sodorja száraz avaron a megsárgult falevelet, azután vidámabb iitemüre változtatja s dévajkodva pattogtatja egymás után a szavakat, majd fenséges, győzedelmes erővel fejezi be. Az egész társaság elbűvölve hallgatja, de bizonyára senkise any- nyira, mint Vajda Iván, ki előrehajolt testtel, tágra nyitott szemmel figyeli minden hangját.
