Harangszó, 1916

1916-12-03 / 38. szám

1916. december 3.

HARANQSZÖ.

301.

királyt. Vilmos császár pedig megjelent a hadseregfőparancsnokság székhelyén és részt vett az ünnepi lakomán, melyen Frigyes kir. herceg tábornagy köszöntötte fel a legfőbb hadúrt. .

Magyarok és horvátok hódolása a király előtt.

1915 szeptember 2-án játszódott le fényes külsőségek közben a magyar és horvát küldöttségnek tisztelgése. A díszruhás hatalmas küldöttséget Tisza István gróf miniszterelnök vezette a király elé. Ö is intézte őfelségéhez az üdvözlő beszédet. Érzéstől átmelegített, megindító szép szavakkal köszönte meg magyar és horvát népének hódolatát az ősz uralkodó. Ezeket mondta:

Uralkodásom legnagyobb örömei közé tartozik, hogy kiváló magyar államférfiak közreműködésével sikerült századokon át meg-megujuló félreértések megszüntetésével a korona és a nemzet, valamint a magyar állam és többi királyságaim és országaim között az áldásos együttműködést állandó alapokon biztosítani. A mai nagy megpróbáltatásokban, jobban mint valaha, kitűnt, hogy a kibékités és kiegyenlítés e müve népeim lelkét, különösen magyar koronám népeiét is teljesen áthatotta. Midőn ellenségeink hóditó szándékkal megtámadtak, a magyar és horvát nemzet egynek érezve magát a koronával, testvéri vetélkedésben többi népeimmel, lelkes elszántsággal s ereje teljes megfeszítésével vette fel hivó szavamra a küzdelmet a reánk törő túlerő ellen. Elnémult az országban minden politikai viszály ; az ország összes nemzetiségei egybeforrtak a haza lángoló, minden áldozatra kész szeretetében. Büszke örömmel látom tündökölni ez óriási harcban a magyar és horvát nemzetnek ősöktől öröklött hadierényeit és felülmúlni hőstetteikben e két testvérnemzet régi hadi dicsőségét.

Mély hálával tölt el, hogy az otthonmaradottak polgári kötelességeik fokozottabb teljesítésével, a háború okozta csapások bátor elviselésével és odaadó, áldozatkész gondoskodással a háború által szerencsétlenekké váltakért hathatósan mozdítják elő ügyünket

Biztos a reményem, hogy hősi seregeim hű szövetségeseinkkel együtt ki fogják küzdeni a becsű- \ letes, tartós, biztosított békét, és I

hogy a magyar á’lam és a benne egyesült két nemzet a mostani közös küzdelmek és közös áldozatok által újból megszentelt történeti kapcsolatában többi népeimmel erőben és tekintélyben gyarapodva, élvezheti majd a béke áldásait.

Bizom a Mindenhatóban, hogy Szent István koronája, amelyet az elődök bölcsesége és ereje a századok viharain át meg tudott őrizni, a mai megpróbáltatások után uj dicsőségtől övezve, megnövekedett fényben fog ragyogni a jövő, boldogabb nemzedékeknek.

Megjelenésükért és hódolatukért fogadják szives köszönetemet és vigyék haza a nemzetnek hű és hősies magatartásáért szivem mélyéből jövő hálám kifejezését.

*

A becsületes, tartós, biztosított békét nem érhette meg az ősz uralkodó. Elvégezte pályafutását, örök álomra hajtotta fejét. Isten keze nemcsak az arany koronát, hanem a szenvedés töviskoronáját is levette fejéről. Kérjük a szent Istent: tegye fejére az örökkévalóság koronáját!

Ferenc József és a debreceni kocsis.

Abból a rengeteg anekdótából, amely főleg az abszolút korszakban Ferenc József király személye körül termett, az akkori idők hangulatára s az elnyomatás alatt élt alföldi magyar nép egyenes szókimondására fölötte jellemző az alább következő tréfás história, amely állítólag Debrecenben esett meg, amikor — 1857 május havában — ott járt az uralkodó-pár. Kovács Sándor közlése alapján Tóth Béla igy irta meg ezt az egy időben nagyon népszerű, szájról-szájra járó anekdotát:

Ferenc József és Erzsébet Albrecht főherceggel együtt kocsin érkezett Debrecenbe, mivelhogy akkor még vasút nem volt. Csorba János polgármester a város hódolata jeléül a császárnak két hortobágyi csikót ajánlott fel, a debreceni nők pedig arany főkötőt nyújtottak át a császárnénak.

A császár és a császárné azután újból kocsin távoztak el, még pedig Debrecen hires ötös fogatán, amelyet Kallós Pista, a város első kocsisa hajtott.

Lobogó, borjuszáju ingujjban, pa- nyókára vetett, sárgapitykés, zöld I lájbiban, térden alul lenyóló tarsollyal, I rámás, sarkantyus csizmában úgy

ült Kallós Pista a bakon, mint ahogy az Olympuson Jupiter ülhetett a trónján. Mikor felült, a sok cifraruhás ur lelkére kötötte, hogy jól fogja a gyeplőt, mert a császári pár ül a hintóbán.

Kallós Pista egy szót sem szólt, csak kevélyen kacsintott a prüszkölő sárkányok felé. Mikor aztán egy generális nagyon sokat veregette a vállát, kifakadt Kallós:

— Menjen már odébb az ur, értem én a magam mesterségét. Aztán a lovak közé cserditett s nekihajtott a nagy Hortobágynak.

Nyílegyenesen repültek a lovak, hanem amint a vég homokba értek, egyszerre csak lassabban lépkedtek.

— Gyorsabban, gyorsabban, — szólott a császár.

Kall'ós Pista hallgatott, hanem mikor a lóháton menő kiséret tagjai közül is sürgették, mogorván odakiáltott :

— Könnyű kenteknek!

— Vágjon a lovak közé, — kiáltotta egy főtiszt.

— Nem én, — szólt Pista.

— Ha nem hajt gyorsabban, le- szállittatom, — kiáltotta most már a császár.

Kallós Pista mérgesen hátrafordult:

— No, no, csak nem teszi. Vittem én már nagyobb urat is.

A kiséret urai hüledeztek, Kallós Pista mellett az inas úgy reszketett, mint a hideglelős, de a császár nem haragudott meg. Mégis kiváncsi volt, ki az a nagyobb ur? Meg is kérdezte.

Pista kocsis tisztelettel emelte meg árvalányhajbokrétás süvegét s meg- illetődött hangon válaszolta:

— Hát Kossuth Lajos ü felsége.

Mikor aztán kikászolódtak a homoktengerből, megforgatta a lovak fölött százgörcsü ostorát. Mint a madár, úgy repültek a lovak.

Hirtelen fölkiált a császár:

— Hol a kiséretem ?

Kevélyen válaszolt Kallós Pista:

— Jelentem alássan, elmaradtak a németek.

Egyéb baj nem esett s az uralkodó meg volt elégedve a debreceni kocsissal. A császár ezt a nevezett Kallós Pistát mái; egy nappal előbb is látta Debrecenben valami parádén. Mindjárt szemébe ötlött a fényesre kifent bajuszu öreg huszár. Megszólítja :

— No hát elmennél még a csatába is ugy-e?

— El bizony, ha német ellen kék menni!

A császár egy kicsit megzavarodik: