Harangszó, 1916
1916-11-26 / 37. szám
294 HARANGSZÓ. 1916. november 26. nézzetek harctéren küzdő testvéreinkre! Mennyit küzdenek, mennyit szenvednek és mennyit éheznek! Mert ha még oly tökéletes is a katonai szervezet, bizony vannak esetek, midőn nemcsak harcolni, hanem éhezni is kell. És ti ezt is elviselitek. Nekünk ennél ezerszer jobb dolgunk van, mert annyink mindig kerül, ami életünk fenntartásához szükséges. — Feleletül rámutatunk még ellenségeink ama törekvésére, hogy minket éppen a kiéheztetéssel akar megsemmisíteni. Olyanok vagyunk, mint a körülzárt vár: igyekeznek minden élelmiszert, minden szükséges nyers anyagot elzárni előlünk. Ha tehát igényeinket megszorítjuk s megtanuljuk önmagunkat fegyelmezni, akkor ezzel is hazánkat, küzdelmünket, győzelmünket szolgáljuk. Azt feleljük a sirán- kozóknak: emberek ne jajgassatok, hanem tanuljatok meg a hazáért koplalni, hogy azután élhessetek a hazáért ! Isten áldjon édes fiam! Szeretettel ölel édesapád. Beszélgetés a lövészárokban. Irta: Koritsánszky Ottó főhadnagy. Harctér, 1916. Véresen viharos napokat éltünk. Az ellenség hosszabb időn át kísérletezett, hogy állásainkat elfoglalja s vele vonalunkat áttörje. Egyik támadás a másikat érte. Szinte belédübör- gött a föld a nagy harci zengésbe. Az ágyuk napokon át ontották a gyilkos gránátokat, hol állásaink előtt, hol meg mögötte csaptak le és mélységes, hasznavehetetlen barázdákat szántottak a zsiros, gyönyörű, szinte mi hozzánk — Magyarországhoz — illő földbe, amelyen már két éve, hogy senki más, csak a Halál tartotta gazdag aratását. És az oroszok támadása összeomlott. Kiderült az ég, esténte lemosolyogtak a csillagok. Sem a fényszórók nem háborgatták az éjszaka csendjét, sem a fegyverek kattogása katonáink megfeszített ellenállás után lehetővé vált pihenését. Nappal nem rajzolódtak az égbolt alá a jólismert kis fehér felhőcskék : a srapnel felhők, amelyekből aláhulló sok kis golyó szinte kíméletlenül osztja a halált, mint minden itt, ami az emberek ördögi csalafintaságával és hogy minél nagyobb pusztítást okozzanak, szörnyűséges számításokkal kieszelt gyilkos hadi-találmányok. Egy ilyen szép, csendes, szinte szokatlanul emberséges napon ki-ki nekiáll, hogy rózsaszín kártyán tudassa övéit jólétéről, életbenlétéről: »Kívánom, hogy lapom szintoly jó egészségben találjon...« Talán ennyi az egész és milyen sokat, mennyi mindent elmond ez. Milyen mérhetetlen boldogságot, szivet-lelket eltöltő örömöt hoz ez a házhoz: a jó szülőknek, a drága feleségnek, az édes gyermekeknek. A marcona katona szív — bár legmélyebbjén ennek is igaz megértés honol — talán nem, de az otthonlevők biztos megkönnyezik a jó hirt is. Ki hullatna ma kö- nyet örömében is, bánatában is! Ma mindenképpen a könnyek áradatának idejét éljük. Amióta a világ fent áll, talán sohasem sirtunk még annyit örömtől, bánattól egyaránt, mint a mostani időkben, már csaknem három esztendeje. Ahogy szinte hallszik amint a ceruza rárója a lapra a betűket a nagy csendességben, amikor mindenkinek felderült arcáról leolvasható, hogy gondolatban otthon jár, hogy leikével most végigsimogatja az ő kedveseit — észreveszem, hogy egy derék fiú, hosszan elmélázva néz-néz ki a lő- résen, aztán egy nagy meleg könnycsepp fut végig naptól égette ábrá- zatján erős nyomot hagyván maga után az odaszállott porleplen. — Mi az fiam, hát te miért nem Írsz? Nincs senkid? — Nincs is, van is. De nem ezért nem irok. Nincs nekem most írni való kedvem, nem is tudnék irni, csak sírni tudnék, azt szeretnék, ha nem röstelném! — No hát, mi az ? panaszold el a bajod! — Nem az én bajom az, hanem mindnyájunk baja!... Nézzen, nézzen, tessen csak szinte nézni, miféle gyönyörűséges föld ez. Milyen sik arra, aztán milyen gazdag. Mily kincses öröm volna ezt munkálni. És hogy ránk mérte a jó Isten ezt a nagy csapást, hogy mi nem munkálhatjuk itt ezt a földet, hanem tétlenségben kell nézni, vagy hogy legföljebb egymás gyilkossága elől beléje ásni magunkat. Micsoda büntetés, hogy amit azelőtt nem tudtunk eléggé becsülni, az ilyenformán — sok szenvedés árán — tanuljuk meg, mert a magunk emberségéből nem tudtuk. .. Hosszabb csend után megkérdem: — Mi vagy te fiam, civilben. Volt földed, azt munkáltad, hogy igy fáj a lelked a földmunka után. Földed otthon biztosan parlagon hever? — Dehogy hever. Nincs nekem egy talpalatnyi sem. Szolga gyerek voltam. És a munkát muszájnak tartottam. Nem is tettem kedvvel, csakhogy éppen tettem. Most tanultam csak meg, hogy az a jó Isten áldása, ha ép a kezünk, a lábunk, ha dolgozni tudunk s ha dolgozhatunk, aminek a nyomában öröm fakad, ami a leggazdagabb ajándék. Talán sohasem tanultam volna ezt meg, ha nem lennék itt, ha nem érezné a szivem azt a bánkódást, ami benne ébred, amikor láttam ezt a szép darab földet, amely bár nem az enyém, de amelyet szívesen munkálnék, hogy teremjen. Mert a jól végzett munka nem teher, de jutalom: ami jaj annak — akinek nem adatott meg megérteni. És néztük együtt hosszan a szép földet és lelkűnkbe hő vágy ébredt. Vajha mielőbb megjönne majd az idő, amelyben ezeket a tapasztalatainkat otthon érvényesithetnők. A kötelesség1 útja. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Tizenharmadik fejezet. A sárga gamásnis ur. Folyt. 34 Egy szép tavaszi napra kirándulást terveztek a messze tordai hasadékba. Néhány úri család rendezte s meghívták Sárosy Lászlót is. Eleinte nem akart elmenni. Az utóbbi időben olyan különösnek Ítélte helyzetét, hogy szívesen szabadult volna. Mintha Vajda Iván szemében is rejtett gyűlölet dobogását látta volna. Néha c ípett a szava, s gúnyos megjegyzései sebzőn csapkodtak, mint a szeges korbács ütései. A végén mégis csak elment. Nyugtalan lelke űzte és hajtotta. Együtt voltak mindannyian a piactéren. A leányok színes nyári ruhája messzire világított, s virágos kertté varázsolta a széles, gesztenyés teret Mikor Sárosy László oda érkezett, Vajda Iván hirtelen elhallgatott, a többiek ajkán pedig rosszul rejtett mosoly húzódott meg. Ha akarta, ha nem, azt kellett gondolnia, hogy az egész társaság az ő rovására mulat. Vajda Iván kellemetlen szívességgel közeledik s igy szól: — Jó reggelt, paedagogus űr. Mondja csak: honnan jön?... Különben is, mit kérdezem. Hiszen dohos szagu a kabátja. — Igaza van, mérnök ur, az iskolából jövök. — Hány oláh gyereket hódított el,
