Harangszó, 1916
1916-11-19 / 36. szám
286 HARANÖSZÓ. 1916. november 19. égő, könytelen szeméből kiolvastam az igazságot: a vallásos életet nem lehet máról holnapra megteremteni! Hasztalan akar imádkozni, ki imádkozásra nem nevelte lelkét. Ezt is tanulni kell, önfegyelmezéssel, aláz- zatossággal, Isten lényének, Isten akaratának megismerésével. Ha ezt elmulasztjuk, könnyen úgy járunk, mint Moáb népe: fel akart menni a templomba, hogy imádkozzék, de jaj! akkor látta: késő, már nem mehet! Készülj, a mig nem késő! Szeretettel ölel édesapád. A kötelesség1 útja. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizenharmadik fejezet. A sárga gamásnis ur. Folyt. 33. Tulajdonképpen nem igen tudta, mi bántja. A leány éppen olyan volt, mint azelőtt. Egy kissé hiú, tetszel- gős egy kissé képzelődő és érzelgős. De a mérnököt nem tüntette ki túlságosan kegyeivel, sőt néha éppen ellenkezőleg, nagyon hidegen bánt vele. Inkább tehetetlensége bántotta Sárosy Lászlót. Amint elhatalmasodott rajt az érzés, öntudatlanul is tisztán látta, hogy micsoda megoldhatatlan nehézségek merednek előtte. Akár milyen magasra értékelte a leány vonzalmát (de vájjon, szereti-e őt igazán ?), még se tudta elképzelni, hogy az valamikor is nyirkutasi ta- nitóné legyen. Sárosy Lászlóné, igen, az még lehetséges, de tanitóné?... Nem, az lehetetlen. Kalandos gondolatok cikázzák át lelkét. Elhagyja hivatását, valami vállalatba ereszkedik, pénzintézetet alapit, birtokot bérel. Hej, ha valamit feltalálná, vagy valami csoda módon, hirtelen meggazdagodnék!... Az ajtón csendesen kogogtat valaki. Kovács Ferkó áll a folyosó ablaktól megvilágított ajtónyilásban, kezében kicsi bögre. — Tanító ur, kérem, senkise sincs a konyhában — Csak vidd ki fiam, majd meg- melegitik. .. Mig a fiút nézi, pírt kerget arcába a szégyenérzet. Reggel négy órakor nyakába akasztja a könyves tarisznyáját, gyalogol három órát, nap, nap után, fagyos, havas utón, őszi esőtől csúszós sárban, de azért jön, mert magyar iskolában akar tanulni, magyar szóval akar imádkozni!... És ő elhagyhatná-e állását ? Azt az őrtálló helyet, melyre Isten állította. Igen, a nyomorúságot a krajcárokkal számitgató mindennapi gondot kidobhatja az ablakon, ha hátat fordít az iskolának, de a kötelességeket, a magára vállalt nagy feladatokat sohasem. A szegény nép, a kifosztott, elnyomott magyar nép néma panasza megállítja, mint a száraz avart járó fáradt vándort a lesárgult lomb között bujkáló őszi szél bánatos sóhajtása. Nem, nem lehet!.. . Három napig nem ment át. Negyediken meglátta őket az utcán, amint egyforma, ütemes léptekkel haladtak egymás mellett. Rettenetes .keserűség égette lelkét s valami olyan féle érzéssel ment át estefelé, mint a meghunyászkodó házi komondor, mikor napokig elkódorgott a ház mellől. Nem kérdezték, hol volt, miért nem mutatkozott. Kedvesek voltak hozzá, épp úgy volt minden, mint azelőtt, mégis megszégyenülve ment haza. Az édesanyja fürkészve olvas arcvonásaiból. Különben is kevés szavú, mély gondolatu asszony, aki nem pörpatvar csinálással, hanem csendesen folyó, lassú munkálkodással teljesíti anyai hivatását. Nem birkózik a fiával, nem erőszakolja rá saját meggyőződését. Nem követelődzik és nem is siránkozik!... De halkan ott ül a fia benső életének ajtajában s csendesen vigyázza annak változásait. — Tudod-e, kitől kaptam levelet? Müller Ferencné irt, a Müller igazgató felesége. Nagy szomorúságuk van szegényeknek, meghalt a kis fiuk. — Ügy-e Dezsőnek hívták ?... kérdi Sárosy. — Az az, a kis Dezső. Most volt a tizenkettedik évében. — Szegény fiú! . — Szegény szülők, mondja az asszony s kinéz az ablakon, mintha éles tekintetével keresztül akarna hatolni az előtte emelkedő hegyláncolaton s körül akarná ölelni azt a két kis sirhalmot, mely a messzeségben az ő anyai szivének nagy áldozatait takarja. — Szegény Müller is sokat vesződik. — Beteg?... Hiszen olyan volt, mint az élet?. . . — A gyárban van sok kellemetlensége. Háromszor volt változás a könyvelőségben. Az egyik elsikkasztotta a bekasszált pénzt, kettő meg más vállalathoz ment. — Elég kellemetlen !. . . A konyha ablakot megzörgetik, a tanító kimegy s behozza az újságot. Az érdekesebb részeket felolvassa az édesanyjának, a többit csöndesen átfutja. Egyszerre megszólal az anyja: — 1500 forintra megy a fizetése, lakást is kap, világítása van. A tanító számokat ir az újság szélére, azután elgondolkodva mondja : — Nagy pénz. Nekem három esztendő alatt ha van annyim. — Nyugodt élet. Úri ellátás. Jó mód, tisztelt állás. — Szép, gyönyörű szép, hagyja rá a tanító. — És a régi ház mellett laknánk, közel lennénk a temetőhöz, a mi kedves, virágos sírjainkhoz. Vájjon milyenek lehetnek?. .. Sárosy László félre dobja ’az újságot. Tágranyilt szemmel néz a beszélőre. Szava érdesen hangzik, amint mondja, vagy talán inkább kiáltja: — Mit akarsz, anyám ? Miért nem beszélsz őszintén?... Mit irt Mül- lerné?. . . — Az állást felajánlották. Apád emlékezetéért!. . . A tanitó elgondolkodva hajtja kezére fejét, majd néhányszor végig méri a szobát, azután megáll az anyja előtt s megfogja anyja kezét. — Mit tennél te, anyám ?... kérdezi csöndes, szomorú hangon. — Elmennék fiam. Elmennék. A tanitó hallgatagon nézi az anyját. — A jövő!. . . Végre is az a legfontosabb!.. . A jövőd kívánja!... Csak nézi az anyját s játszva si- - mogatja őszbe vegyülő haját. — Nem leheti. . . mondja s megrázza a fejét. — Miért fiam ?.. . — Odamenni, ott dolgozni, igen, az mind lehetséges. De innen elmenni, ezt a munkát itt hagyni, hütlenül elhagyni, nem, azt nem lehet!... Mit gondolsz, anyám?... A mélyen húzódó ráncok elsimul-? nak s a kemény vonások ellágyulnak az anyai érzés melegétől. Egy ideig hallgatag nézi a fiát, azután az ablak elé vezeti s belementi tekintetét annak szemébe. — Előbb kérdezek valamit. — Mond, anyám. — De igaz szívvel felelj!. . . — Hallom, anyám! — Csak a munkáért maradnál?... Csak a felismert hivatásod köt ide ?... Sárosy kiállja az anyja tekintetét, azután erős hangon felel: — Úgy van anyám! — A nép?... Csak a nép?... — A kizsarolt nép, anyám!... Nagy idő óta ekkor került köztük szóba Sárosynak Loncihoz való vi-
