Harangszó, 1916

1916-11-19 / 36. szám

282.

HARANQSZO.

1916. november 19.

dolgoztunk, szenvedtünk értetek, most már dolgozni nem tudunk — csak szenvedünk — ne dobjatok nékünk alamizsnát, hanem dolgozzatok értünk, keresményetekből adjatok nekünk is, kik épségben a tiéttek voltunk s nyomorunkban a tiéttek vagyunk.«

A jövőben is küzdeni fogunk a létért, keserves munka árán fogunk élni, sokan fognak tengődni-vergődni, de egyikünk sem zárhatja el szivét s bármily nehéz keresztet hordunk is nem feledkezhetünk meg hazánk hőseiről. Szánalmas kép lenne, ha azok kiknek most lelkese .lésünkben babér koszorút fonunk homlokukra csak koldusbotot kapnának tőlünk a háború után.

A jótékonyság terét nem sajátíthatja ki magának valamely társadalmi osztály, abban mindnyájunknak részt kell venni. A jótékonyság perselyében a szegény fillérje ép oly értékes, mint a tehetősebb aranya.

De ne is legyen a jótékonyság fillérje kötelező adó, melyet kivetnek és vasszigorral behajtanak, ne ott a hivatalban róják ránk, hanem az evangélium tanítását és szellemét megértő szívvel járuljunk a közös oltárhoz és tegyük le ismeretlenül, névtelenül áldozatunkat. Ne hivalkodjunk, ha adunk Abból adunk, amit onnan fölülről kapunk. A köteles jótékonyságnak ez a tudata és szelleme töltse be a jövőben szivünket, akkor majd nem fogják koldulva végig járni az utcákat e nagy háború nyomorultjai, • hanem nyomorukban is ott ragyog majd fejükön a hősi koszorú, melynek örökzöld színét az egyházi és társadalmi szívből fakadó jótékonyság fogja megőrizni.

Varga Bódi galambországa.

Elbeszélés. Irta: Csite Károly.

Jámbor, szelíd tekintetű, mezitlábos fiúcska haladt el a piactéri nagy csemege-kereskedés előtt, melynek ajtóján akkor lépett ki egy vidéki földesur, s felugrott a kocsijára, miközben a duzzadt pénzes tárcája kifordult zsebéből, leesett a hátsó kocsikerék mellé

Fürgén ugrott a fiú a tárcáért, de mire felkapta a földről, sebes vág- tatással megindultak a telivér lovak a kocsival.

— Bácsi, elveszítette a pénztárcáját ! — kiáltotta a fiú csengő hangon, de hiába, mire aztán megiramodott ő is a tova robogó kocsi után.

Az urasági kocsit már a városon

kívül röpítették tova a jól táplált szilaj paripák s a fiú még mindig rohant utána. Tüzpirban égő arcáról csörgött a verejték, erősen lihegett, mígnem ereje lankadni kezdett, a fürge lábak futása mindinkább lassu- dott, végre úgy kimerült, hogy meg kellett állnia. — A kocsi messze távolban robogott már.

— Jaj, mit csináljak?! Nem tudom a sok pénzt visszaadni tulajdonosának, — állt tanácstalanul, töprengve a fiú, de csak egy percig pihent, szaladt ismét tovább a poros országút szélén.

— Mi baj, kisöcsém? Tán kengyelfutónak csaptál fel ? — kérdi tőle egy öreg mezőcsősz, aki vastag görcsös botjára támaszkodva nézett végig merengve az országúiról az őrizetére bízott dús növésű ültetvényeken.

— Azt a nagy úr bácsit kell utol érnem, aki azon a kocsin ül, amelyikkel ott messze vágtatnak a paripák. Elveszítette a bácsi a pénzét és én találtam meg, — felelte a fiú akadozó lélekzettel.

— Derék gyerek vagy, kisöcsém ! De azért ne szaladj annyira, mert úgy sem éred előbb utói az urat, mint csak otthon a kastély udvarán. Amott abban a faluban lakik, melynek ide látszik a tornya, — magyarázta az öreg csősz a fiúnak.

A gyermek meglassította kissé a futását, de azért ment, iramodott tovább fáradhatatlanul, mig csak rá nem talált az elveszített pénzestárca tulajdonosára az urasági kastély udvarán.

— Tyü, ez hát szép, derék dolog, fiam! — ámult-bámult a földesur örvendezve. — Mivel jutalmazzalak meg becsületességedért, fáradságodért, édes fiam ?! No, várj, gondom lesz a jutalomról . . Pihend ki magadat, s azután majd haza is vitetlek a kocsimon.

Nem tudott azonban a fiú pihenni a sok látni való miatt A földesur hasonkoru fiával bejárta az egész kastély környékét, « gyönyörű parkot. S aztán a terjedelmes baromfiudvar zsibongó szárnyas népe kötötte le a fiú figyelmét, az ébresztette szivében a legnagyobb gyönyört. Elnézte volna estig a sok pulykát, pávát, tyúkot és egyéb szárnyas jószágokat, mindannyi közt leginkább a ritka szép, hófehér galambokat. A kastély ura már figyelmeztette, hogy befogatott számára, mert odahaza a városban I már bizonyosan keresni fogják a I szülői, miután nem tudják, hol van ?

I — Mivel jutalmazzalak meg, fiam ? j Mit szeretnél legjobban ? — kérdé aztán tőle a földesúr.

— Olyan szépek, aranyosak azok a fehér galambok! — rebegte a fiú öntudatlanul.

— Szépek bizony a kis jószágok. Egy pár fiókát kapsz belőlük, hogy odahaza is gyönyörködhess bennük. Meglásd, mennyire megszaporodnak majdan, ha gondjukat viselitek.

Azzal kiválasztott a földesúr egy pár fejlett fióka galambot a kis Varga Bódi részére, azonfelül egy nagyobb fajta bankjegyet is csúsztatott kezébe jutalmul.

Ez a pár ajándék-galamb lett az őse annak a nagy galambcsaládnak, mely Varga Bódi cipészmester (Bódi gyermekből szorgalmas, keresett iparos lett) galambországának jámbor népét alkotta.

Évről-évre mind terebélyesebbre növekedett az ajándék galamb családfája, annál is inkább, mert Varga Bódi soha egy fiókát el nem adott, sem el nem pusztított. Legfeljebb néha napján egy-egy galamb hűtlen lett hazájához, elpártolt, elvándorolt máshova. Haj, szomorú dolog, hogy a magyar hon fiai közül is sokan hütlenül elhagyták eddig hazájukat!

A galambdúcok, házikók egyre szaporodtak Varga Bódi udvarán. Folyton uj és újabb galambfalvakra, váracskákra lett szükség a galambországban, annyira szaporodott az áldott béke és hűség népe.

Az udvarra nyíló mühélyében dolgozgatott Bódi mester nagy szorgalommal, munka-szeretettel egész napon át. Kedvenc galambkái meg- megkopogtatták az ablakot, nyári időben pedig a nyitott ablakon berepültek a műhelybe. Gazdájuk ölébe, vállára szálltak, bejárták, felkutatták az egész szobát.

Múlt az idő, negyed századot, majdan pedig fél századot ért meg a galambország. A hosszú idő Bódi bácsi haját és szakállát hasonló színűvé változtatta a galambjai fehér tollazatának színéhez. Mesterségével most már felhagyott. Szerszámait és az összevásárolt rengeteg bőráruit fel vitette a padlásra. Azontúl csupán galambjainak élt, azok között járt, tipegett s etette őket szeretetteljes gondoskodással, rajongással.

Nappalokon át Bódi bácsi maga őrköpdött a galambország jámbor népének nyugalma, békessége fölött, éjjelenkint pedig a hűséges kutyája; az öreg Bundi.