Harangszó, 1916
1916-11-05 / 34. szám
270 HARANGSZÖ. 1916. november 5. kérdezte egyszer Sárosy, mi kifogása magának Törökék ellen ? A leány magasra vonta szemöldökeit. — Nekem?.. . Nekem igazán nincsen velük bajom. Nem is tudom, hogy vannak. Különben azt hiszem, az ilyen hivatalnok emberekkel legfeljebb a feljebbvalóiknak van bajuk ! — Nem mondaná meg, hogy érti ezt ?. . . A leány egy kissé gondolkodik, azután felhúzza két vállát. — Minek magyarázzam meg, mikor úgy is világos ? — Valami rosszat tett a jegyző ?... — Én nem vagyok feljebbvalója. — Vagy a leányt nem tudja el szenvedni?... Erre kitör Lonciból a nevetés. Arca kiszélesedett, egész teste megrázkódott, amint kezeit összecsapkodva, fel- és lehajlongatva testét, kacagott. — A penészvirágot?. .. Ezt a vá- nyadt, fakó sárga nyulgombát ?.. . Újra kezdte a kacagást Sárosy László felállt s az ablakhoz lépett. Csak akkor fordult vissza, mikor elcsöndesedett a nagy nevetés. De ebben a néhány pillanatban nagyon rútnak látta a szép lányt s valami olyas félét gondolt, hogy a sok szép selyem blúz helyett egy kis lelkijóságot kellene szereznie. De hát ezt nem árulják pénzért. — Nem áll jól magának a gúnyolódás, Lonci kisasszony, mondta kis idő múlva. És lássa, hozzá még igazságtalan is, mert derék, jóravaló embereket bánt A leány belevág a szavába. — Mondja, miért védelmezi őket? — Furcsa, mert jó emberek és ismerem őket. Kis idő múlva hozzáteszi: — Magukat is éppen igy védelmezném, ha szükség lenne rá. A lány egy pillanatig komolyan néz az előtte álló fiatal emberre, azután hirtelen elneveti magát s tréfával üti el a dolgot. — Egy hivatallal ismét több. Sárosy László tanító, gazdaköri elnök, népapostol és a Grünhut család védőügyvédje. Sárosy együtt nevetett a leánnyal, de nevetésében több volt a keserűség, mint a jókedv. Grünhuttal is esett Sárosynak egy kis esete. Hamarosan azután, hogy Balogzsán és kifosztott társai nála jártak. Néhány hétig semmisem történt. Már már azt hitték, hogy minden rendbe zökken s Grünhut nem váltja be fenyegetését. Egy este azonban megint beállított Balogzsán. Arca fakó, mintha hamuba dugta volna fejét. Szokása ellenére nem aláza- taskodik, még a kezét is zsebre dugva hagyja, úgy beszél. Csak any- nyit mond : — Holnap! Sárosi László veszi a kalapját Esthajnalit húznak a katholikusoknál, péntek is van, a mikor gyertyákat gyújtanak az igazhitű zsidók házában, mégis felmegy Grünhutékhoz s bekopogtat az ajtón. A kereskedő feláll az asztaltól, homlokán feltolja az imaszalagot, majd mikor meglátja az érkezőt, egészen leveszi s átmegy a tanítóval az irodába. Balogzsán, meg a másik néhány ember dolgában jövök, — mondja Sárosy. Bocsásson meg, hogy ájta- tosságában zavarom, teszi hozzá kis szünet múlva. Mintha nem értené, megismételgeti a nevet: — Balogzsán, Balogzsán ! . — Szeretném, adna nekik, Grünhut ur!... A kereskedő szenvedélyesen rázza a fejét. — Nem lehet, sőt éppen teljesen lehetetlen. — Tönkre mennek, ha elveszi a házukat. . . Csak a vállát vonja. — Koldusbotot vehetnek... A gyerekek is belepusztulnak... Gondolja meg... Magának is van gyermeke!,.. — Nem tehetek róla. Miéh nem fizetnek. . . A tanítóban forr a méreg, de azért tovább kérleli. — Gondoljon arra az Istenre, akihez előbb imádkozott... Grünhut elneveti magát s vigyorogva rázza a fejét. — Hehe, kedves tanító ur! Más számlalapja van az Istennek és más az embereknek. Nincs közünk egymáshoz ! De hiszen nincs pénzre szüksége ?. .. Mit nem mond?... Hát melyik kereskedőnek nincs pénzre szüksége?... De külömben is ezek rendetlen, iszákos emberek, nem hitelezek nekik. Az adóslevél szerint jogom van a házukhoz, meg a birtokukhoz s én érvényesítem jogomat. — Hátha egy uj jótállót szerzek?... Grünhut elgondolkodik, azután felhúzza a két vállát s bizalmatlanul kérdi: — Ki lenne az ?. .. Sárosy László kurtán felel: én!... azután kiállja a rászegeződő tekintetet. A kereskedő arca nevetősre torzul, a kezét olyan formán csapja szét, mintha azt mondaná: Ugyan mit ér a tanító ur jótállása ?. . . De azután hirtelen mást gondol. —- Jól van, legyen! .. Itt vannak az adóslevelek, tessék aláírni. Sárosy pillanatig se habozik, hanem egymásután, biztos kézzel aláírja az eléje tett iveket. Azután megköszöni Grünhut szívességét. Azóta körülbelül tisztába volt Grünhuttal s tudta, melyik emberosztályba kell beosztani. De ez az eset is jó volt valamire. Sárosy László egész rettenetességében meglátta a pénz és föld hatalmát. Megértette, hogy ez a kettő uralkodik, a többi mind semmi. Aki ezt a kettőt kezében tartja, az minden hatalmat a kezében tart. Egy nap ezzel a kérdéssel állít be a jegyző irodájába : — Mennyi adósság terhelheti a nyirkutasiak birtokát? A jegyző körülbelül megmondta. — Hát azután honnan kapnak pénzt az emberek? — Bizony nem jó helyről. Vagy Grünhut ad nekik, az pedig a bőrüket is lenyúzza, vagy valamelyik oláh bank. Előbb-utóbb az is elveszi a földjüket. Sárosy László hirtelen felüti a fejét. — Csináljunk egy kis kimutatást. Néhány hét alatt meg is csinálta s elrémülve látták, hogy a község teljesen el van adósodva. Még a kéményen kiszálló füst is be van táblázva, mondta a jegyző. Valamelyik vasárnap a birtok és kölcsön dolgokról beszélt a gazdakörben a tanító. Ha meg akarnak gazdagodni, — mondta többek közt, okosan kell gazdálkdni, hogy a föld ne hozzon kevesebbet, mint a mennyit hozhat. Azután takarékosan kell élni, hogy ne prédáljunk el feleslegeset. Végül pedig, helyre kell állítani a község és az egyes emberek hitelét, mert az előnyös kölcsön előre segít, de a rossz kölcsön hátra taszít. Az emberek némán helyeseltek. Haza menet azonban kétkedve csóválták fejüket. — Szép, szép, amit mond. Csak az a kár, hogy azt a hitelt nem árulják a boltban, mint a fehér cukrot. Sárosy László azután megmutatta, hogy az olcsó és jó hitelt is meg lehet szerezni. (Folytatjuk.)