Harangszó, 1916

1916-10-22 / 32. szám

1916. október 22.

Tábori posta.

Édes fiam,

akárhova megyek, mindenütt szomorú arcokkal találkozom. Sokak arcán ott mosolyog ugyan a boldogság, szemükből kisugárzik az elért anyagi siker fölött érzett öröm, de ez, hála Isten, mégis csak kivételes valami. Baj is lenne, ha elszaporodnának azok a könnyelműn és önzőn gondolkodók, kik ezerek, milliók nyomorúságát, szenvedését, rettenetes áldozatait elfelejtik csak azért, meri nekik a háború anyagi jólétet, gazdagodást jelent. Mondom, ezek a rut önzők aránylag kevesen vannak. A legtöbb ember arcáról lesir a bánat, homlokán rajt borong az aggodalom. Örökös kérdések zaklatják a lelket: mi lesz velünk? Hogyan bírjuk ki az erőnket meghaladó vérontást? Hogyan birjuk ki egy uj téli hadjárat borzalmait? Látod, fiam, az én lelkemben is élnek és égnek ezek a kérdések. Nemcsak azok aggódnak, kik beszélnek róla, hanem talán még inkább azok, akik hallgatásba meritik aggodalmukat. Nem az aggodalomban, hanem annak elhordozásában van közöttünk külömbség. Mig a kétségbeesők csak az ember erővel elvégezhető dolgokkal vetnek számot s minduntalan belebotlanak a »lehetetlen« szóba, addig mi, vallásos lelkületű emberek Istent is belevonjuk számításunkba. Azt mondjuk, hogy ő előtte nincsen lehetetlen dolog. És azt is mondjuk, de nemcsak mondjuk, hanem érezzük és hisszük is, hogy az Isten örökkévaló terveiben helyet talál a szenvedés, a megpróbáltatás is. Ha még nehezebb szenvedéseket hozna s még súlyosabb kötelességek elé állítana a jövendő, akkor sem félünk. Világnézetünk megingathatlan alaptétele, hogy a gonoszok minden tülekedése hiábavaló. A végső áldást, a lelki gazdagodást, az örökkévalóság utján való előmenetelt azok találják meg, kik Istennel éltek. A zsoltárköltő napsugaras nyugalommal énekli: »fondorkodik a gonosz az

igaz elten és fogait csikorgatja rá, de az Úr neveti, mert látja, hogy eljön az ő napja < (37. zsoltár 12—13.) Nehéz aggodalmaitok közt gondoljatok erre, édes fiam, s bízzatok abban a jóságos Istenben, kinek napja eljön bizonyosan.

Az Ur kegyelmébe ajánl

szerető édesapád.

HARANOSZÓ.

Tanítók árváiért!

Mikor szeptemberben széles e hazában elkezdődött az iskolai oktatás : de sok édesanya szorongó érzéssel küldte iskolába gyermekét: — Menj édes gyermekem, tanulj szorgalmasan, hadd legyen öröme hazatérő atyádnak !. . . Könny fátyolozta be a tiszta tekintetet s nem egy szív gondolta remegve: — De vájjon hazajön-e?

Mikor elküldtétek iskolába gyermekeiteket : gondoltatok-e' azokra a derék, jó tanítókra, kik kinn a harctéren küzdenek és azokra, kiknek sirja fölött virágot nyit a szétomló földgöröngy? Akiket visszavárnak s talán hasztalan várnak ? . . Özvegyek, árvák.

Ha eddig nem gondoltatok rájuk, pótoljátok, a mit elmulasztottatok. Hozzátok el filléreiteket gyermekek és felnőttek, sírok és boldogok. Jöjjetek, segítsetek az özvegyek, árvák könnyét törölni.

Múlt héten következő adományok érkeztek, melyeket hálás köszönettel nyugtázunk :

A dunántúli evang. egyházkerületi gyűlésre utazók részére szétküldött kedvezményes vasúti jegy igazolványokért beszedett 1 — 1 K-ból . . . 35'28 K

Schrikker László Győr , . 20-— „

Takács Józsefné Gecse . . 2.— „

Remete Kálmánná Sárvár . . 2-— „

Lázár Jánosné Székesfehérvár . L— „

ifj. Csapó István Nádasd . . — -60 „

Múltkori számban kimutatott gyűjtésünk volt8430 68 K

Mostani gyűjtésünk 60-88 K

Eddig befolyt: . . . 8491-56 K

A kötelesség1 útja.

Elbeszélés. Irta : Kapi Béla.

Tizenegyedik fejezet.

A Magyar Gazdakör.

Folyt. 29

A Gazdakör alakulása szép csöndesen megtörtént. Tizen jöttek össze, hét magyar, három oláh. A hátsó- padban húzódtak meg a kifosztottak, Balogzsánnal az élükön. A tanító fél óra hosszat várakozott, talán még jönnek. Egyszerre sietve fut egy kis leány s cédulát hoz a jegyzőtől: — Közbejött valami sürgős hivatalos dolga, ne várják, nem jöhet. A tanító bólint fejével.

— Van valaki a jegyző urnái?. . . kérdezi, csakhogy mondjon valamit.

— A Grünhut uraság volt nála, ■ de már elment.

I ügy! Hát megint a Grünhut ura253

ság! Hát mit akar tulajdonképpen

ez az ember?

A jegyzőt megválasztották elnöknek, a tanítót titkárnak s a többieket beválasztották a választmányba. Másik héten megkezdte a Gazdakör munkálkodását. Szombat este s vasárnap délután összejöttek az iskolateremben s újságot olvastak. A tanító is köztük volt s egyik-másik kérdésről elmagyarázgatott nekik. Estefelé valami munkát olvasott fel nekik s arról beszélgettek Néha az iskolásgyermekek énekeltek s egyik-másik nagyobb gyerek egy-egy szép költeményt szavalt. Eleinte alig néhányan jöttek, de később megtelt az iskolaterem s szoroskodva ültek, álltak a hallgatók. Sárosy László is mind jobban nekilendült. Esténként a vasárnapi előadásra készült, könyveket olvasott, jegyzeteket készített. Azonfelül pedig komolyan tanulmányozta a népet, hogy a szerint állapítsa meg mire van annak tulajdonképpen szüksége.

Egyszer csak eszébe jut a jegyző bácsi cédulája. Ejnye, hogy is felejtkezhetett meg róla. Hónapokkal azelőtt összeállította az igazi Nyirkutas fotográfiáját. Na hát, itt van.

Ostoba gazdálkodás.

Eladósodás (oláh bankok).

Pálinka.

Babonaság.

Helytelen gyermeknevelés.

Oktalan életmód.

Rossz táplálkozás, rossz lakás.

Milyen jó, hogy megtalálta. Egy esztendei programm megvan! Át is futott egyszerre a jegyzőékhez. Igen ám, de az iroda tele van emberekkel, valami adóügyben jöhettek be az érdemes falusi biró uramék, mert ugyancsak hosszúra nyúlik az ábrá- zatjuk.

— Talán majd máskor jövök!... mentegetődzik.

— Dehogy is, egyszerre végzek, kiált az Íróasztal mellől a jegyző, — tessék a másik szobában leülni.

Az ablakon besüt a délutáni nap s aranyos fénykévét hullat Annuska törékeny alakjára. Hetek óta nem is látta. De ha néha összetalálkoztak, mindig ügy érezte, mintha a kis húgával találkoznék. Kedves, jó lány, mondogatta magában. Sőt ha lopva összehasonlította Loncival, be kellett vallania, hogy Annusban sokkal több szép lelkivonást talál. De hát ő a gazdag leánynak nem is a lelkét szerette meg, hanem a szépségét. Például nagyon kellemes volt az, hogy jegyzőék sohasem tettek szem-