Harangszó, 1916
1916-10-22 / 32. szám
250. HARANQSZÓ. 1916. október 22. »Ott gyökerezik e vágy lelked mélyén, de csak kínod és gyötrelmed az, mert kielégíteni sohasem tudod. Tépd ki e kinzó vágyat telkedből, kesernyésen mosolyogj a naiv hitű embereken, kik boldogságról álmodozva, délibábot kergetnek; nem örömvölgyben élsz, utad a »gyötrelmek városán« vezet keresztül. Életutad tövisekkel van teleszórva.« S tényleg igy van. A szenvedés közös örökség, melyen szüntelenül osztozkodunk, anélkül, hogy csak valamivel is kevesebb lenne. Hiába itt kultúra, hiába felvilágosodottság, a szenvedés alól semmi sem menti föl az emberiséget. A fájdalom napjaiban mint sötét felhő nehezedik a tépelődő ember lelkére a kétkedés szelleme, s még istenhitében is megzavarodik, ilyenkor a tompa, emésztő kín még gyöt- rőbb, elviselhetetlenebb, mint a legélénkebb testi vagy lelki fájdalom. A mostani csaták megrendítő híreire a fájdalom érzete közös. Ily óriási öldöklés önkénytelenül is az isteni Gondviselés felé irányítja gondolatainkat. Sokan kérdik, hol a gondviselő, irgalmas, szerető Isten, ha egy két óra alatt annyi ember lesz nyomo- rékká-halott vagy földönfutóvá az ő engedelmével ? Ha Isten jó, hogy engedheti meg ezt a sok szenvedést, melyet az emberi ész esztelennek tart, mely ellen a szív föllázad, mely a kedélyt a levertség és szomorúság sötét éjébe borítja ! ? E kérdések után csakugyan felmerül a kérdés, hogy remélhető-e összhang a boldogság és szenvedés kérlelhetetlen törvénye között?... Az életet valóban a szenvedés kemény vaspántja fogja át, amelyet hasztalan igyekezett széttörni az emberiség. Véresre sebezte magát, halálra fáradt ebben a nehéz munkában, de azt sem szétfesziteni, sem ésszerűen elviselhetővé tenni nem tudta. A régi, főleg görög bölcselet bőségesen foglalkozott a szenvedés problémájával, de a kérdést megoldani nem tudta. A finom érzékű és összhangra törekvő görög szellem az életet mindenáron derültté, vidámmá akarta tenni, de minden igyekezete meghiúsult a fájdalomnak az emberi életből kimeredő szikláin, melyeket sem letörni, sem kikerülni nem tudott. A tudomány, a művészet fénykorában hangzik föl a szomorú szó : »legjobb sors sohasem születni.« A görög bölcselet az ésszel akarta megoldani e kérdést. A szenvedések ellen csillapító gyógyszerül a mohó élvezetet ajánlotta, el akarta érni az érzéketlenség, vágy és remény nélküli állapotot, de csak azért, mert nem ismerte a vallás világosságát, az életnek magasabb az örökkévalóságba nyíló kilátásait. Csak ezért lehetett az utolsó men- hely egy sötét gondolat: »az ön- gyilkosság.« Az ószövetségi kinyilatkoztatásból már egy-egy kis fény szűrődik a szenvedés problémájának homályába. Részben úgy jelentkezik, mint a bűnnek keserű gyümölcse, mint az isteni gondviselésnek nem csupán nevelő, hanem büntető és engesztelő eszköze. A szenvedő emberben is megtaláljuk azt a felemelő érzetet, hogy az igazságos Isten a bűnt büntetlenül nem hagyhatja és azért mint engesztelési megérti és elfogadja. Mindamellett a szenvedés kérdése még mindig kiáltó kérdőjel marad, mert vannak olyan szenvedések is, melyek nem állanak arányban az elkövetett bűnnel, sőt meg nem érdemelteknek látszanak. Azután miért szenvednek a jók is? Kétség kívül nekik- is vannak szenvedésteljes óráik. A szenvedés az ö életükbe is bele van szőve, sokszor többet szenvednek mint a bűnösök. Jób könyvében gyönyörű feleletet találunk e kérdésre. Itt látjuk először, hogy a szenvedéssel küzködő emberben az isteni felvilágosítás segítségével mint küzdi föl magát fokozatosan azon erős hit, hogy a szenvedés nemcsak fényit, tisztit, hanem fölszabadít, nemcsak büntetés, hanem Isten világtervébe felvett és beosztott nevelő eszköz, az odaadó hűségnek próbaköve, a lelki nagyság emeltyűje. Annak a mindennapi tapasztalatnak, hogy a szenvedés egyaránt sújtja a jókat és gonoszokat, kell hogy legyen ésszerű magyarázata. Vallásos lélek más magyarázatot -nem talál, minthogy akik bűnbe estek, azokra nézve engesztelés és üdveszköz, ha pedig a jókat éri szenvedés, úgy ez üdvösséges eszköz a bűn ellen, melynek ingereit és hajlamerejét csakis a szenvedés ellensúlyozhatja. Csak a könnyelmű ember zugo- lódhatik, Isten tudja mi válik az ember javára. Isten tekintete messzebb ér, mint az emberé s amit most nem tud az ember megérteni, idővel mindent meg fog érteni. Az ember rendesen csak a csillogó tárgy után kapkod s vágyaival körül röpdösi azt, mint lepke a lángot, mely megperzseli szárnyait s ha Isten hiába figyelmezteti az embert az ész a lelkiismeret szavával, akkor erős kézzel megragadja és egyidőre a szenvedés éjébe száműzi, csakhogy megmentse a bajtól. Az Isten igy juttatja diadalra a jót a világ szelleme felett. Az előbb felvetett kérdésünkre csakis a szeretetnek valami fajtája adja meg egyedül a lehető magyarázatot, egyedül a szeretetből érthetjük meg azt a rengeteg szenvedést, amely a világra nehezedik. Nézetem szerint ha ez a világ csakugyan szomorúságból épült, akkor a szeretet keze építette. A gyönyör a szép test számára való, a szenvedés a szép lélek számára került bele a világ érzései közé. Folytatjuk. Harangok búcsúja. Irta: Farkas Mihályné. Tüzes kohó volt a szülő-anyám; nemes érc alkotta testem anyagát. Mert ahogy együvé gyűlt, tolongott a tömeg, hogy üdvözölje születésem ünnepélyes pillanatát, szent lelkesedés szállta meg, ragadta magával a sziveket s kinek mi legdrágább kincse volt, menyasszony a jegygyűrűjét, gyermek a kis fülbevalóját, aggastyán az ereklyekép őrzött régi Libertas-ait a nagy szabaditó idejéből, öregasz- szony az utolsó ezüst-forintját, mind, mind belehajigálták az izzó tömegbe, hogy majdan annál messzecsengőbb hangon hirdethesse ércnyelvem alázatos szivüknek hódolatát és a magasságok Urának dicséretét. És ahogy széttörték agyag-burkomat és kikerültem a napfényre sziklaszi- lárdan, ezüst fehéren, hibátlanul, a mester méltónak Ítélt a nagy hivatásra, mely reám vár, hogy az Isten jóságának hirdetője legyek. És megkoszorúztak, egészen elborítottak temérdek illatos virággal és vittek, emeltek, szálltam a magasba ezernyi néptömeg zsolozsmája kisérte merész lebegésemet, s első kondulá- som a lelkes hivők örömujjongásába, meghatott sírásába fűlt. Magas torony-tető lett szellős lakásom, azóta itt vagyok. Látom magam fölött felhők vonulását, vihar száguldását, látom a csillagok miriárdjait szakadatlanul keringeni a pályán, mit egy hatalmas kéz elébük irt, és az örökkévalóba vetett hit tölti el egész valómat és alátekintek a földre, az alattam nyüzsgő, forrongó életre, és mélységes
