Harangszó, 1916
1916-10-08 / 30. szám
234. HARANQSZÓ. 1916. október 8. Kereszt hordozás. Irta : Novák Rezső. Máté 16, 24. „Ha valaki jőni akar énutánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.“ Ez a figyelmeztetés Péter apostolnak és vele együtt a tizenkettőnek szól, akiknek hitvallását Péter ezen ismeretes szavakban tolmácsolta: »Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.« Épen ezért el sem tudták képzelni, hogy Istennek a Fia csufolta- tást, gúnyt, megostoroztatást szenvedjen el a főpapoktól, sőt, hogy keresztfán fejezze be dicső életét. A megütközés és csudálkozás hangján kiált fel azért Péter: »Mentsen isten, Uram! Nem eshetik az meg tevéled.« A Megváltó azonban, aki már maga előtt látja a golgothai kereszt körvonalait, keményen megdorgálja emberi módon gondolkodó tanítványát: »Távozz tőlem Sátán; hántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra.« Úgy érezzük, hogy ez a keserű szemrehányás nemcsak azokra a kishitű tanítványokra állott, hanem még inkább mireánk is vonatkozik. Emberi gondolkozásunk megütközik az ártatlanok szenvedésén, visszásnak, igazságtalannak tartjuk az istenfélőnek nyomorát, szenvedését; földi, emberi mérték szerint ítélő elménk nem tudja összeegyeztetni a megpróbáltatást Istennek a szeretetével, nem tudja megoldani a vértanuság nehéz kérdését. A külső bajt és nyomorúságot csak esetleges rossznak tartjuk, azért mindenáron szabadulni akarunk tőle; tekintetünket csak a föld alacsony porára szegezzük, ezért nem értjük meg Istenünknek nagyságos dolgait. Pedig hányszor halljuk az irás figyelmeztetését: »E világon nyomoruságtok lészen.« »Akit szeret az Ur, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad.« »Semmit ne félj azoktól, amiket szenvedendő vagy . . légy hű mind halálig és néked adom az életnek koronáját.« Azokat a szomorkodó emmausi vándorokat is arra figyelmezteti Jézus: »Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?« Félünk, rettegünk a kereszttől, pedig Krisztus követőinek valljuk magunkat, aki a keresztfán halt meg miérettünk. Tudnunk kellene, hogy kereszt nélkül nincsen korona: vérrel és könnyel öntözött utón haladnak a hősök, vértanuk, a szenvedések tüzében kristályosodnak ki a legnemesebb erények, a megpróbáltatások viharában születnek meg a nagyelhatározások és tettek, alakulnak ki az önzetlen, korszakok fejlődését irányitó jellemek. Maga az üdvözítő is, kinek teljes hatalom adatott mennyen és földön, leszáll égi dicsőségéből, felölti az alázatosságnak* szolgai ruháját, éhezik, szomjazik, tűr, nélkülöz, a fájdalmas tövis koronát viseli, súlyos keresztfáját hordozza, kínos halált hal, hogy harmadnapra elnyerje a megdicsőülés aranykoronáját. A hivő keresztyénnek is a keresztben a megdicsőülés eszközét kell látnia, a Krisztushoz vezető útnak a jelképét, amelyet nekünk is végig kell járnunk, ha az 0 nyomdokain akarunk haladni. Aki a szenvedést ki akarja kapcsolni életéből és szabadulni igyekszik a közterhek és kötelességek viselése alól, aki másokkal akar elvégeztetni minden nehéz fel- ádatot, maga pedig nem akar áldozni, az nemcsak, hogy nem jó hazafi, hanem méltatlan Jézushoz is, aki igy szól: »Aki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám.« (Máté 10, 38.) Ebben a borzalmas háborúban tapasztalhatjuk igazán, hogy mily nehéz és fájdalmas az igazán keresztyéni kereszthordozás, az állhatatos kitartás, a Jézus Krisztushoz való tántoríthatatlan ragaszkodás. Nemcsak testi erőnket, munkabírásunkat, türelmünket teszi próbára ez a nagy mérkőzés hanem hitünknek, vallásos megyöződésünknek épületét is keményen ostromolják e hosszantartó szenvedések viharai. Óh nem könnyű dolog Krisztusnak a követése, a szenvedések keresztjének állhatatos hordozása. De mégsem lehetetlen, mert Jézus is elhordozta s nekünk is el lehet hordoznunk, csak meg kell tagadnunk önmagunkat, amint Ö mondja: »Ha valaki jőni akar énutánam, tagadja meg magát. . . « Önmegtagadás! Lemondás! Mily kellemetlen volt hallanunk ezeket a szavakat a békességnek verőfényes napjaiban; mily nehéz lett volna akkor az önmérséklés és önfegyelmezés, amikor hozzászoktunk ahhoz és megköveteltük, hogy minden óhajunk és kívánságunk teljesüljön, amikor a nyomort és hiányt csak a nevéről ismertük. Úgy látszik, hogy napjainkban is sokan csak a kényszer, a megmásíthatatlan szükség parancsava előtt hajolnak meg, hiányzik szivükből a kötelességnek keresztyéni felfogása s annnak lelki- ismeretes elvégzése Pedig önmegtagadásra, áldozatokra int a komoly idő, véreinket, szeretteinket, javainkat követeli tőlünk a haza érdeke, szétszakítja azokat a szülői, hitvestársi, rokoni kötelékeket, melyekhez oly odaadó szeretettel ragaszkodtunk. Teljes' testi és szellemi erőnket, lelkűnknek gondolatait, szivünknek érzelmeit kívánja tőlünk az Ur, Érette mindenünket el kell hagynunk, az Ö érdekeit mindenek fölé kell helyeznünk, mert Szent Fia teljes önmegtagadást, föltétien szolgálatot követel tőlünk: »Aki inkább szereti atyját és anyját. .. fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám.« (Máié 10, 37.) De nem elég, hogy csak vérségi kötelékeinket tagadjuk meg, meg kell tagadnunk saját énünket, belsőemberünket is. Ez talán még nehezebb, mert azoktól elszakíthat a kényszerűség hatalma, de önmagunkat saját magunknak kell legyőznünk. Ki kell azért bontakoznunk abból a szűk körből, ahol önzésünk tartott bezárva, le kell rombolni a hiúság, az irigység, a szeretetlenség korlátáit, ki kell lépnünk a felebaráti szeretet és áldozatkészség tág mezejére, ahol annyi sok alkalom kínálkozik a jótékonyság gyakorlására. Szakitanunk kell e világ szeretetével, amely telhetetlenné tesz, mértéktelenségre csábit, végül boldogtalanná tesz s panaszra, zúgolódásra tanit. Meg kell tagadnunk bűnös vágyainkat, kívánságainkat, amelyek Isten szent akaratával ellenkeznek, el kell némulni az öntelt büszkeség és elbizakodás gőgös szavának, valamint az Isten ellen való panaszkodásnak, s e helyett önmegtagadásunk a mélységes bünbánatban és őszinte megalázkodásban nyerjen kifejezést, akkor megtagadtuk emberi gyarlóságunkat és Istennek bűnbocsátó kegyelmébe helyeztük magunkat. Az önmegtagadással azonban még korántsem merült ki kötelességünk; még mindég előttünk fekszik a nehéz teher: az áldozatoknak és lemondásoknak vérrel és könnyel öntözött keresztje, ezt fel is kell vennünk el is kell hordoznunk, mert ezt követeli tőlünk Jézus; »Ha valaki jőni akar énutánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét. .. « Nem szabad átadnunk magunkat a vigasztalhatatlan fájdalomnak, hogy szeretteink sirhalmánál mélységes bánatba temetkezzünk, hogy reményeink omladékái felett felszárithatatlan köny- nyeket hullassunk, hanem bátor és
