Harangszó, 1916

1916-09-10 / 26. szám

1916. szeptember 10.

HARANGSZÓ.

205.

A kötelesség* útja.

Elbeszélés. Irta : Kapi Béla.

Kilencedik fejezet.

A tanító naplójából.

Folyt. 24. Május 15.

Egy óra óta hallgatagon ülök naplóm előtt s némán, tétlenül belemélyesztem tekintetemet a pislogó lámpavilágba. Amint sercegve ég a vékony lámpabél, gondolatszikrák villannak fel lelkem mélyén. Pillanatra azt hiszem, talán igazán van ebben a felvillanó gondolatban életerő, igazság, van feladatuk, hivatásuk, érdemes őket megállítani, megfogni, azután lassú, eró- feszitő munkával kiépíteni, .de hiába, a következő pillanatban szétpattannak, mint a mozdony fekete kéményén szerteszóródó szikracsillagok. Most meg ' éppen nem a lelkemen, hanem a szivemen keresztül látom a világot. Belenézek á lámpafénybe, kitekintek a felhős éjszakába, ráhajolok a fekete betűkkel telenyomtatott könyvre s mindenütt ugyanaz a leányarc mosolyog felém. A hidegen gondolkodó eszem óv, az anyám áldott, meleg tekintete visszatart, de ha beletekintek abba- a csillogó szempárba, elfelejtek mindent és csak a saját boldogságom ragyogását látom. Nem napok és hetek, hanem hónapok dolga. Minden találkozásunknál maradt lelkemben valami édes és keserű. Ha hallgattam is, ha önmagam és naplóm elől elrejtettem is gondolataimat, mégis ezen, mindegyre ezen a kérdésen töprengett szivem. Oh mint szerettem volna egy lélek mélyére belátni s leolvasni annak fehérségéről a boldogságomat, vagy szenvedésemet tartalmazó határozatot. Szeretném, ha ebbe a szép leányba vetett hitem olyan lenne, mint a lehellet vékonyságú pókháló-fonál, mely sejtelem könnyű bár, mégis biztosan hordoz egy életet s biztosan vezet mélységekből magasságokba, magasságokból mélységekbe. De vájjon nem kell-e önmagámon megtanulnom, hogy az egymagára maradó szerelem gyötrelem, csak a viszonzott szerelem boldogság? Vájjon számíthat ok-e arra, hogy becsületes, fiatal szivem tiszta, nemes érzése viszonzásra talál?

Még két héttel ezelőtt utolsó lélegzetvételnyi erőmmel is azt kiáltottam volna: nem ! nem! Most pedig olyan mosolygós a lelkem,

mint a tavaszi napsütéses mező, mikor a harmatcseppben ragyogóra tisztul a virágok szingazdag szirma. Lefoszlott rólam még a szenny árnyéka is, könnyűnek, boldognak érzem lelkemet, mert remélek. Hiszem, hogy Lonci is szeret, vagy legalább megvan szivében irántam az, amiből a szerelem fejlődik.

De jaj, ha elfog a kétség s elemeire szedegetem a szavakat, mozdulatokat, a tekintet mélységét, a szemek beszédét, akkor igazán úgy érzem : semmi, semmise bizonyítja érzelmem viszonzását. Azután megint elcsöndesedik lelkem s elfogja a bizonyosság, hogy sokat nem magyarázhatunk meg, nem bizonyíthatjuk, hogy ez-igy és igy van, de ha szivünk megérzi, akkor az mégis nagy, szent igazság.

Először csak azt vettem észre, hogy bosszankodik, ha nem megyek el. Azután Annuskával hec- celődött (micsoda gondolat, én és Annuska!). Később mikor többet jártam jegyzőékhez, valósággal fél- tékenykedett. Csodálatos összetételű délutánjai voltak ilyenkor: egy kissé neheztelt, de meg a kedvemben is akart járni. Lassanként azt is észrevettem, hogy nemcsak külsőleg akar tetszeni, nem elégszik meg azzal, hogy azt a ruhát veszi magára, amiről valamikor azt mondtam, hogy szép, hanem a magaviseletét, a benső lelki életét is igyekszik hozzám alkalmazni. Szorgalmas, házias, engedékeny, a szüleihez gyengéd, az .édesanyámhoz meg éppen olyan ragaszkodó, hogy az édes lánya se lehetne jobb.

Tegnap kinn sétálgattunk a kertben. Az egyenesre vágott, pázsit szegélyű ut nekivezet a magasba szökkenő hegynek. Olyan, mintha a zúgó, erdős hegyoldal útját állná az embernek. Pedig mielőtt odaérkezik az ember, sokkal elébb belebotlik a kőkerítésbe, melyen csak egy kicsiny, lezárt vaskapu zárja el a szabadba vezető utat. Háromszor körül sétáltuk a kertet s beszéltünk mindenféléről. Azután leültünk a kert közepén a körbe. Szelencebokrok közt húzódik meg a kis fehér pad, odaültünk s engedtük, hogy a lehajló virágos ág megsimogassa arcunkat. Édes illat szállta be a levegőt s mig ajkamon folyton kevesebbre fogyott a szó, csendes boldogság szállt lelkemre. Egyszerre arca elsápad, összerázkódik. Közvetlenül mellette, a pádon, valami utálatos, hosszú féreg

forma állat mászik, szőrös hátán felfelé csapódó, görbe szarvakkal. Nem szól, csak didergősen mutatja az állatot. Lesodortam és eltapostam. Ő meg ott ült egész mellettem, szinte éreztem 'a teste didergését.

— Jal, de megijedt! Pedig csak egy féreg volt.

— Mástól nem is félek, csak ettől. Azaz ettől sem félek, hanem utálom.

—- Na lássa, — mondtam, s éreztem, hogyan száll a vér az arcomba,

— mégis elfelejti megköszönni hős lovagjának, hogy megmentette az emberevő sárkánytól.

— Igaza van, — felelt nevetve,

— köszönöm.

Mosolyogva a szemembe nézett s még egyszer megismételte: köszönöm. Kiálltam a tekintetét s a kezem lassan hozzáért a kezéhez. Tovább beszélgettünk, de nem ült vissza a régi helyére, inkább közelebb húzódott hozzám.

— Nézze csak, — mondtam egészen halkan, — csak egy virágos szelence-ág van a fejünk között.

Igaz is, sötét lila, dupla szelence hajlott közénk, hol egyikünk, hol másikunk arcát simogatta, de azért nem bántuk.

Elpirult s megránditotta a vállát.

— Hátha virágot kérnék, adna-e?., kérdeztem s a torkomban éreztem szivem lüktetését.

Nem felelt, csak ült mozdulatlanul. Azután lassan felemelte karját, de úgy, hogy feje mozdulatlan maradt, s kezével óvatosan letörte a közénk hajló szelence-ágat. Megérintettem a kezét s a fejünket láthatatlan, csodálatos hatalom ösz- szesimitotta. Éreztem a haja bársonyát s láttam, hogyan csukódik le sötét szempillája. Égy pillanatra. És nem szóltunk semmitsem. Ez volt tegnapelőtt.

Tegnap a szobában beszélgettünk, mert esett az eső. Alkonyaikor elállt a csepergélés és én egy kis kerti sétát indítványoztam. Húzódozott. Szemébe néztem.

— Menjünk!... Nagyon kérem!...

Kis idő múlva hozzá tettem:

— Talán megint attól a kis szörnyetegtől fél?. . .

Mosolyogva rázta a fejét.

— Attól a letört ágtól félek. ..

Ugyanarra padra ültünk. És megint összehajolt a fejünk s egymás kezét fogtuk. Két pillanatra.

Most pedig éjfél elmúlt. Azon gondolkodom, miért is Írtam le mindezt ? Talán egy hét múlva