Harangszó, 1916

1916-09-03 / 25. szám

1916. szeptember 3.

HARANQSZÓ.

197.

gen megholtaké! Elkeseredik bennem a lelkem, felháborodik bennem a szivem! Megemlékezem a régi időkről, elgondolom minden te dolgodat; kezed munkáiról elmélkedem. Feléd terjeszt- getem kezeimet; lelkem, mint szomju föld, úgy eped utánad. Siess, hallgass meg engem Uram! Elfogyatkozik az én lelkem. Ne rejtsd el ar- cádat előlem, mert hasonló vagyok a sírba szállókhoz. Korán hallasd velem kegyelmedet, mert bízom benned ! Mutasd meg nekem az utat, melyen járjak, mert hozzád emelem telkemet! Szabadíts meg engem ellenségeimtől, Uram; hozzád menekülök! Taníts meg engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen engem az egyenes ufón.

143. zsolt. 1—10.

Úgy tekintsétek magatokat, mint a kik meghaltatok a bűnnek, éltek pedig az Istennek a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Azért ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben, nehogy engedelmeskedjetek annak kívánságaiban. Se ne adjátok oda tagjaitokat igazságtalanság fegyvereiül a bűnnek: hanem adjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és tagjaitokat igazság fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn nem fog uralkodni rajtatok. Mert nem vagytok a törvény alatt, hanem kegyelem alatt.

’ Róm. 6, 11 — 14.

Hálákat adok néked, oh Uram! mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod és megvigasztaltál engemet; íme, az Isten az én szabadítom ! bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Ur és lön nékem szabaditóm! Örömmel meritek vizet a szabaditó kút fejéből. És úgy szóltatok ama napon: Adjatok hálát az Urnák, magasztaljátok az Ö nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjatok, hogy nagy az Ö neve. Mondjátok énekeket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek! Kiálts és örvendj, Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izráelnek Szentje! Ezsaiás. 12, 1—6.

Tábori posta.

Édes fiam,

ma este felvidámult lélekkel énekeltük családi körünkben az estéli éneket:

Atyám, űzd el bús éjszakám,

Szép napodat derítsd reám,

S add, verjen bennem gyökeret A hozzád való szeretet.

Megérkezett a te rövid értésitésed, édes fiam. Tehát élsz. Egészséges vagy, száz és ezer halál, veszedelem közt is élve maradtál. Hála legyen érte a jö Istennek!

Látod ebben a hálaadásban vallásos bizodalmunk nyer kifejezést. Tudjuk, hogy a jót Istennek köszönjük. De ne gondold, hogy ez a bizo- daloin eltűnnék lelkűnkből, ha egyszer szomorú hirt hozna a posta. Nem, akár mennyire vérezne is szivünk, mi akkor is tudjuk, hogy Isten van felettünk s az ő kezéből száll alá reánk a szenvedés. Zúgolódjunk ellene ? Perbe szálljunk vele ? Óh nem, hiszen hitünk első törvénye: .»Mind jó amit Isten teszen, szent az Ő akaratja.« Elfogadjuk hát kezéből a megpróbáltatást, a sötét gyászt, el a koldus szegényre kifosztatást és nem felejtjük el, hogy ez is javunkra vagyon.

Sokszor megírtam már ezt, de újra és újra toliamra szalad a régi gondolat. Keresztyénségünk a kereszthordozásban bizonyítja meg önmagát, ezért ismétlődik a szavam. Magunkat is biztatom, mert élesztés nélkül a legnagyobb tűz is elhamvad, de meg téged is bátoritlak általa, édes fiam, Ne tarts szívtelennek, hogy ilyen nyugodt, hideg hangon beszélek arról a szomorú lehetőségről, mely valamelyik rejtett fedezékből, távoli ágyú állásból, szétpattanó gránát acél szilánkból leselkedik reád. De látod fiam, nemcsak a földi ellenség fogadására kell készen lennünk, hanem a csontvázas, nagy kaszás halál fogadására is. Légy erre is elkészülve. Fogadd úgy, mint Isten küldöttét. Ne riadozz, ne essél kétségbe. Ne láss magad előtt sötétséget, sirt, pusztulást. Lásd a mennybe menő Krisztust, a halálon és bűnön diadalmat vevő Krisztust. Lásd a megnyilatkozott eget s az örökkévaló lélek csillagok honába vezető mennyei útját. A halál a hitetlennek borzalmas lehet, de a hívőnek könnyű. Erőt, vigasztalást, életet talál a Krisztusban. Még a kedveseinkért való aggodalmat is elcsöndesiti a hit. Nemcsak mondjuk, hanem tudjuk is, hogy az Isten él s munkálkodik életünkben.

Nézd, éppen most mindanyian együtt imádkoztunk érted. Öreg szüleid, feleséged, kis gyermekeid imádsága együtt szállt ég felé. Szent

énekünkben könyörögtünk az élő kegyelemhez:

Kegyelem ajtaja, te vagy,

Oh Uram, zörgetek, ne hagyj,

El nem bocsátlak tégedet,

Mig meg nem áldasz engemet 1

Isten veled édes fiam!

Szeretettel ölel

édesbpád.

A kötelesség útja.

Elbeszélés. Irta : Kapi Béla.

Kilencedik fejezet.

A tanító naplójából.

Folyt, 23. MájUS 15.

Valami bolond iskolai statisztikán dolgoztam két napon át. Zúg a fejem a sok számtól, alig tudok gondolkodni. Este felé egy kissé kisétáltam a friss levegőre és séta közben benéztem Balogzsán házába. Nehezen akadtam rá, egészen lenn van a völgyben. Alacsony, piszkos viskó. Igazán csodálatos, hogy az emberek milyen kevés igényűek lesznek, mihelyt többre tartják az állataikat önmaguknál. Elől van az istálló, elég tágas helyiség, bár az ablak alig egy kis négyszögnyi szemecske. A lakószoba az istálló mögött szerénykedik, a sarokban még világít a tűzhely izzó zsarátnoka s pöfögve fői a krumpli. Az iskolásgyerekek elém szaladnak, ezeknek a szíve már az enyém, de a többiek csak húzódozva állnak fel s bizalmatlanul néznek felém.

— No mi az, Balogzsán, — mondom neki, hogy van, mit csinál?...

Lassan elém jön s meggörbített háttal nyújtja a jobb kezét.

— Köszönöm tanító úr. Maga becsületes ember, sajnálja a szegény földhöz ragadt oláh parasztot.. .

— Magyar maga, nem oláh, — szóltamközbe, talán egy kissé hevesebben is, semmint akartam.

— Az, az vagyok, — feleli ugyanazon alázatos hangon, de már elfelejtem magyarul. . .

— A szív, a szív, — mondtam neki s r. böktem a zsírtól fényes ujjasára.

— Ez úgy is jó, felelte csendesen. Ezek meg, — rámutatott a gyerekeire, — magyarul énekelnek.

— Hát nincs semmi baj?... kérdezem, azután leülök az oda készített székre.

Sírásba kapnak. A deres fejű Balogzsán az öklével törölgeti a szemét s oláh vérből szakadt felesége olyan