Harangszó, 1916
1916-07-30 / 20. szám
VII. évtoiyarrt 1916. julius 30. 20. szám. . Előfizetési ára 42 számra közvetlen küldéssel 3 korona 60 fillér, csoportos küldéssel 3 korona. — Az előfizetési díjak, kéziratok és mindennemű megkeresések a szerkesztőség címére KÖRMEND-re (VaBvármegye) küldendők. — Előfizetést elfogad minden evang. lelkész és tanító. : : i TARTALOM: Vándor: Ne vidd el napjai felébe! (Vers.) — Kapi Béla: Elnémult harangok. — Hering János: A reformáció százados évfordulóiról. — Tábori posta, -j- Vértesi Zoltán : A jó bajtárs. Lábaink szövetnéke. — Zábrák_ Dénes: A kereszt. Kapi Béla: A kötelesség útja. (Elbeszélés.) — Á világháború eseményei.Ország-Világ; Ne vidd el napjai felében! Erős volt a teste, Vidám volt a lelke, Virágosán indult Messzi harcterekre. A mint magyar szokott Harcolt is vitézen, Nem egy meleg napon Nem egy hideg éjen. Gyenge most a teste, Szomorú a lelke. Gyógyító írt keres Fájó, nagy sebekre. Elhervadt a virág S orcájának pírja; Lehet, hogy az éltet Nem is soká bírja. Nagy szomorú házban Fekszik a kórágyon S én mellette állva Mondom imádságom: — Te hatalmas Isten, Ki vagy fent az égben, Kérlek, ne vidd öt el Napjai felében, Vándor. Elnémult harangok. Irta : Kapi Béla. Még a levegőben hullámzik a harang érc-szava, azután megindul körülötte a munka. Feszitő vasakat, emelő rudakat illesztenek melléje, leszedik ércfalához ütődő szivét, még néhány órai munka, azután egy zuhanás s földön fekszik az elnémult harang. Hull rá a virág, körülöleli a koszorú. Elhangzik a rövid búcsúztató beszéd, a nyári meleg szél tovaviszi a meghatott emberek reszketős hangú énekét, azután megindul a harang. Ki a vasúti állomásra, onnan valamelyik ércolvasztó kemencébe, onnan az ágyuöntőbe. A toronyban elárvultán búgatja hangját a megmaradt harang. Ez a történet vagy lejátszódott, vagy hamarosan lejátszódik minden gyülekezetünkben. Az ellenség ölelő gyűrűje ellen védekező nemzetünknek ércre van szüksége s harangjainkat kérte. Büszkeséggel jegyezték gyülekezeteink jegyzőkönyvük !■ lapjaira, hogy egy értelemmel, egy 1 akarattal, az első kérő szóra oda siettek a haza oltárához. Nem várták meg a parancsszót, nem várták meg, mig az állam elveszi azt, a mire szüksége van, hanem felajánlották maguktól, önként, mint cselekedetekben megnyilatkozó honszerelmünk bizonyságát. A leszerelt harang mellett kÖnybe borul minden szem. Átjárja a szivet a válás fájdalma, az az égető érzés, hogy valami kedveset, drágát, valami hozzánktartozót elveszítünk. Édes és keserű emlékek rajözzák be lelkünket. Ez a harang sem dűlt meg alkonyat szálltán. Mikor elfáradt a munkáskar, s a kicsiny gyermek oda húzódott az édesanyja öléhez, ez a harang hivott hálaadó imádságra. Mikor felébredt a reggel, ez a harangszó hajnali harmatesőként hullott az ébredő emberek leikébe. Hányszor hivott a templomba! Hányszor hirdette a nagy ünnepek érkeztét! Hányszor kondult tompán, búsan, amint kedvesünket kisértük utolsó útjára. Minden hangjával jobban és jobban a szivünkhöz nőtt. Minden nap kedvesebbé és drágábbá lett előttünk. És most elnémult a harang!
