Harangszó, 1916
1916-07-02 / 16. szám
124. HARANGSZÓ. 1916. julius 2. dat: a gyümölcs árusítást. Nem hoz az ugyan annyi jövedelmet, mint a bűnös kártyavetés, de az tisztességes, becsületes kereset .. « Ment még is, kábult aggyal, reszkető szívvel s a könnyes szeme előtt oly homályos volt minden, hogy a piaci járda szélén neki ment egy akácfa törzsének, ügy elszédült erre, hogy majdnem felbukot s homlokáról lehorzsolódott a bőr. Szivárgott a vér belőle. — Ugye, mondtam, hogy ne menj többé a bűnös útra! Még az utszéli néma fák is arra figyelmeztetnek ! — mondta neki az előbbi benső hang. Erre tán vissza is fordult volna, ha egy másik hang, a sátán csábító hangja, azt nem súgta volna a fülébe : — Menj, siess, mert már várnak is otthon rád! Oktondi volnál, ha eldobnád magadtól a jó keresetet: a sok pénzt és ajándékot. Csakugyan vártak már rá a kis lakásán. Négy hegyháti asszony akarta ismét a boldog jövendőt és a harctéren küzdő övéik sorsát megtudni. Különös elfogultsággal keverte most Fáni néni az uj kártyákat. Mielőtt az asztalra helyezte volna, megemelintés végett, háromszor egymás után kihullt kezéből a szoba földjére. — Ne vedd föl, hagyd ott, taposs inkább rá, mintsem Istent kisérts vele! — figyelmeztette az a bizonyos belső hang. Ámde ott volt a másik, sátáni hang is, az pedig noszolta, biztatta a további, dúsan jövedelmező kártyavetésre. S az utóbbi lett a győztes: kirakta egymás mellé sorakoztatva, az asztalra a kártyákat. — Nézze csak galambom! — kezdte a kártyákat vizsgálni s ime a vibráló szeme előtt minden kártyán ugyanazt a képet, vagyis ugyanazon betűket, szókat látta: »Csaló, Isten kisértő!« Forró, égető könny bugyant ki erre szeméből. — Nem, soha többé nem vetek kártyát! Menjenek el, haza Isten hírével ! Ne vettessenek soha senkivel kártyát. Csalás és Isten kisértés minden jövendölés, jóslás! — szólt mélységes megindulással, bünbánattal az ámuló, bámuló asszonynépséghez s azután az összes kártyát egy csomóba takarította össze, azután bele hajította a takaréktüzhely lobogó tüzébe. Szepességi német leány gyermekek mellé ajánlkozik. Bővebbet érdeklődőknek a gölniczbányai ev. lelkész. 1-2. Babérág;. (Halotti beszéd H. R. a harctérről hazajött s itthon tífuszban elhalt katona felett. Zala- istvándon 1916 11. 18-án tartotta Nagy István lelkész.) Gyászoló halotti gyülekezet! Mindama sok-sok szenvedés és fájdalom között, mely a földi élet folyama alatt az egyes embernek osztályrészül jut, a legégetőbb szenvedés, a legmardo- sóbb fájdalom az, amely kedveseink betegágyánál, koporsójánál, vagy nyitott sírjánál hatja át keblünket. Ilyenkor megered könnyeink zápora, a vigasztaló szót elnyomja a veszteség érzése, a fájdalom megnémitja az ajkakat, csak a kebel mélyéről fel-feltörő, fuldokló, nehéz zokogás jelzi azt a leírhatatlan vihart, mely bensőnkön keresztülvonulva annyi kedves reményvirágnak, annyi dagadó életteli vágynak, annyi reménylett óhajtásnak lett durvakezü pusztítója. És ha e mélységes fájdalom vigaszt, enyhülést nem találva újra meg újra felzokog amellett a koporsó mellett, mely azt a kedves halottat rejti el szemeink elől, akit az élők sorában szeretnénk még látni, ugyan ki az, aki elitélhetné, kárhoztathatná a fájdalomnak ezt a kitörését?. . . Hiszen aki azt kívánná tőlünk, hogy meg se sirassuk, meg se könyezzük elköltözött kedveseinket, aki azt kívánná, hogy ne engedjünk fájdalmunknak szabad folyást ott a koporsó mellett, úgy az tulajdonképen emberi természetünk egyik legszebb, legvonzóbb, legtiszteletreméltóbb vonását és erényét, a tiszteletet, a sze- retetet és kegyeletet akarná gyökerestül kiszaggatni sziveinkből. Óh én azért azt vallom és azt mondom, hadd folyanak csak azok a könnyek, a bánatnak könnyei, hadd törjön elő a szívnek mélységéből a keserűség, hiszen a könny könnyít s a fájdalom megenyhül a zokogásban, csak azt az egyet teszem hozzá, Testvéreim: ne legyen ez a mi fájdalmunk kétségbeesett, reménytelen, hitnélküli fájdalom s el ne feledjük, szemünk elől ne tévesszük soha, hogy az élet minden gyásza, vesztesége és keserűsége dacára is velünk van a mi Istenünk, aki megsebesíthet, de meg is gyógyíthat. Gyászoló Testvéreim, meghatva állok meg e koporsó mellett, melyet a gyászolóknak és siratóknak nagy száma vesz körül. Szivem őszinte rokonérzésével osztozom azoknak fájdalmában, kiket e gyászeset a legköze- j lebbről s igy a legfájdalmasabban | érintett, akik fiút, hitvest, apát test- 1 vért s hü rokont veszítettek az el- költözöttben. De mindnyájan megérthetjük fájdalmuk nagyságát, ha meggondoljuk, hogy akit ők most temetnek, nem egy hosszú élet elmúlása, feladatainak nyugodt elvégzése után tér a sirba, hanem ifjú életének 26-ik évében, mint ennek a családnak egyetlen és utolsó férfisarja, mielőtt még gyermeki háláját, hitvesi hűségét, édesapai és testvéri szeretetét cselekedeteivel megbizonyithatta volna, időnap előtt összeroskadva távozik el közülük. Úgy gondolom azért Testvéreim, hogy ez a gyászeset is az írás azon igazságára akarja a mi figyelmünket felhívni s egyszersmind azon szavakkal bennünket vigasztalni, amelyeket János apostol a mennyei Jelenésekről írott könyvében (3. 11.) imigy találunk feljegyezve: „íme eljövök hamar; tartsd meg ami nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te koronádat. “ * Ezek a szavak Testvéreim elsősorban a födi élet bizonytalanságáról akarnak meggyőzni bennünket! Hamar eljövök, azt mondja az Úr. Amikor még nem is gondolsz a halálra; amikor még azt hiszed, hogy az élet s a jövendő oly bizonyos számodra, mint a mai nap, vagy óra, melyben életed folyik; amikor azt hiszed, hogy senki és semmi meg nem akadályozhat abban, hogy terveidet véghez vidd, szándékodat valóra váltsd; amikor erőt érzesz tagjaidban s a biztos győzelem tudatával indulsz neki az akadályoknak, ...nézd ember, ime én akkor jövök el hamar, elszólitlak innét s azt mondom: »térjetek a földbe embernek fiai.« Milyen gyötrő, milyen kinzó gondolat ez, Testvéreim ! De hogy menynyire igaz, szomorú példáival maga az élet igazolja. Hiszen ha körülhordozzuk tekintetünket szerte e hazában, de sok kesergő szülőt, de sok bánatos családot találunk. De sok fiatal hitves jutott korai özvegységre, de sok neveletlen gyermek árvaságra! Messze a szülőföldtől, távol a szerető szivektől, nem sejtett órában, napnap után ifjak, életerős férfiak dőlnek ki a sorból, kik életük kezdetén, vagy közepén állva, soha nem sejtették, soha nem gondolták, hogy oly közelről leselkedik rájuk a halál. Óh, bizony sok családba köszöntött be hirtelen, váratlanul a halál, sok szív érezte és érzi már az Úr szavainak megdöbbentő igazságát: »ime eljövök hamar.«
