Harangszó, 1916
1916-06-25 / 15. szám
114. HARANOSZÖ. 1916. junius 2$. magát? Avagy talán az egyik ember a másikat? Avagy elegendő-e az újságok híradása, a politikusok nyilatkozata ? Nem! Nemzetbe, emberbe csakis az Istenbe vetett bizodalom öntheti a szükséges lelki erőt! Csak sti képes a megpróbáltatás a súlyos veszteség komor, leverő napjaiban helyt állni, tovább dolgozni, sőt csak az képes eddigi munkáját megújított erővel folytatni, aki Istent lát maga fölött és Istent érez magában. De ez a bizodalom nemcsak a kedvezőt, nemcsak a jót fogadja el alázatos, gyermek szívvel Isten kezéből. Éppen abban rejlik a keresztyén lélek életereje, hogy a megpróbáltatást is hűséggel fogadja s Istenbe vetett hitét a legsötétebb viharban sem veszíti el. őrizzük meg mi is bizodalmunkat. Tartozunk ezzel Istenünknek, ki mindeddig segítségünk volt. Tartozunk ezzel nemzetünknek is, mert csak akkor teljesíthetjük egész szívvel, teljes odaadással kötelességeinket, ha ebben a bizodalomban mindennap megújulunk. Ne felejtsük el Istenünk nevét. Kishitűség ne korbácsoljon a kétségbeesés bálványa elé. Legyünk férfiak, legyünk erősek, legyünk Isten gyermekei! Hagyjuk az Urra a mi utunkat, ő ismeri a lélek szükségleteit. A zsoltárköltő szavával küldjük hozzá sóhajtásunkat; »miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és igánkat ? Bizony porba hanyatlik lelkünk s a földhöz tapad testünk. Kelj fel, a mi segítségünkre, ments meg minket a te kegyelmedért !< (44. zsoltár 25—27.) De Uram ! mi hiszünk, bízunk benned rendületlenül I K. B. Jubileumi készülődés. Még a világháború kitörése előtt úgy reméltük, hogy a reformáció közelgő nagy jubileumára a békesség áldott esztendeit felhasználva, becsületes munkálkodással, lelkiismeretesen elkészülhetünk. De közbe zúdult a világháború rettenetes förgetege. Mennyi tervet, mennyi eszmét és gondolatot magával sodort s romok közé temetett. De vájjon, dacára a mostani nehéz időnek, engedhetjük-e, hogy a nagy jubileumi esztendő, 1917. október 31-ike maradandó alkotás nélkül múljék el ? Nem érezzük-e, hogy a reformáció ama nagy áldása, melynek részeseivé tett minket Isten kegyelme, arra kötelez minket, hogy mindenek felett buzgó hálaimádsággal, de egyszersmind a reformáció szellemének megfelelő alkotásokkal szenteljük meg a nagy napot? Evangélikus egyházunk elhatározta, hogy erre a nagy hálaünnepre Szere- tetházat, illetőleg az eszme megvalósításához szükséges alapítványt létesít. Szegények, rokkantak, árvák, tehetetlen öregek mind-mind helyet találnának falai között. Vájjon van-e ennél szebb gondolat és szebb terv ? Nem int-e ennek megvalósítására a közelgő jubileumi esztendőn kivül a mostani nehéz idő, a világháború rémes zivatara? Evangélikus gyámintézetünk hasonlóképpen a szeretet céljait szolgáló alapítványokkal akarja megünnepelni a nagy jubileumi esztendőt. Eddig anyagi erejének korlátoltsága csak gyülekezetek segélyezését tette lehetővé. Most munkálkodását ki akarja, terjeszteni általában az evangélikus szegényekre és elhagyottakra. Ézekben a napokban gyüjtőivekkel kopogtatnak be a lelkészek, gondnokok evangélikus híveink ajtaján.* Adományokat kérnek egyházunk és gyámintézetünk magasztos jubileumi terveinek megvalósításához. Evangélikus testvérem : amit adhatsz, add jó szívvel. Légy büszke arra, hogy a magad erejéhez mérten te is porszemeket hordhatsz ahoz a nagy emlékműhöz, mely a jubiláris esztendőn túl, a most élő evangélikusság áldozatkészségét, egyházszeretetét van hivatva hirdetni. Ne legyen egyetlen egy se, aki kivonná magát ezen kötelezettség teljesítése alól! Hassa át lelkünket az Isten iránti háládatosság! Legyünk egyek, kapcsolódjunk össze hitünk, egyházszeretetünk közösségével! Evangélikus öntudattal, evangélikus buzgó- sággal akarjunk egyet s ha ezt az egyet komolyan akarjuk, úgy Isten kegyelméből véghez is visszük azt! Akik örülnek, mintha nem örülnének. Elbeszélés. Irta: Fábián Imre. Azon az emlékezetes 1914-iki vasárnapon, amikor a kisbiró kidobolta, hogy az általános mozgósítás elrendeltetett, eltűnt minden öröm a faluból. Vasárnap délutánonként hüs fák árnyékában a házak előtti kis padokon nem lehetett vidáman kacagó csoportokat látni. Mintha megnémult volna az egész falu, olyan csendes volt hétköznapon és vasárnapon minden utca. A ház előtti kispadok egyelőre még nem voltak néptelenek, mindegyik körül ott lehetett látni a régi csoportot, de kacagás, a máskor vidám ajkakon, nem volt hallható. Bizonyos várakozó komoly ünnepélyesség ült mindenkinek arcán. Mindenki érezte önkénytelenül is, hogy az egész falu, mint az egész ország nagy napok előestéjén áll Csak egy ház volt a faluban, amely előtt a kis pad képe a régi maradt, ahol most is mosolyogtak, örvendeztek. Pedig sehogy se illett bele a falu komor hangulatába ennek az egy háznak a vigadozása. Úgy tetszett, mintha a többiek csendes komolysága mellett ez a kacagás keserves sirás lett volna. De hát, amint mondták, Belényesi János házanépének most is megvan a maga oka az örvendezésre. Háza legszebb az egész utcában, olyan hat ökör se jár ki senki portájáról, mint az övéről, de még a pincéje se telt meg senkinek annyira, mint az övé. A háború szele őt hát nem érintheti meg. Ó maga már közeljár az ötvenhez, ennyi idős katona nem kell a hazának. Ezenkívül pedig két szép férjhez menő hajadon lánya volt, a legszebbek, a legtakarosabbak az egész vidéken. Anyjuk örömei, büszkeségei voltak ezek. Sok ifjú legény tekint- getett vágyakozással a Belényesi porta felé. Egyik a nagyobbikat, a másik a kisebbiket választotta volna, de bizony a választásnál tovább senki se mehetett, mert úgy látszott a szülők nem a faluban kerestek párt gyermekeik számára. így hát még ezen az utón se férhetett hozzájuk a háború. Amint szokták mondani: a Belényesi famíliát a szerencse kezén hordozta, nekik minden sikerült. Az első hetek elmúlása után mintha kissé megenyhült volna a falu komor hangulata. Az emberek kezdtek hozzászokni ahoz, hogy egyik házból az apa, másikból a fiú hiányzik. A harctérről jövő levelek meg bizalommal, reménnyel voltak eltelve, ez a bizalom átragadt az egész falura. Megérezte ezt a falu kocabandája is, ismét bevonult a Majdsirszmég korcsmában levő helyére, ott kezdte huzni, mint máskor a talpalávalót. Amint a muzsikaszót a fiatalok hallották, máskor csoportosan siettek nyomába s volt öröm napestig. Mosl azonban mintha legyökerezett volna mindenkinek a lába, senkise mozduli a muzsikaszóra A legtöbben meg- botránkoztak, hogy biró, jegyző mér
