Harangszó, 1915-1916
1915-07-18 / 1. szám
1915. július 18. HARANGSZÓ. 5. Ungvár, Nyíregyháza, Debrecen, Czegléd, Budapest, Pozsony, Érsekújvár, Krakkó városokon keresztül utazva, eljutottunk Tarnowba. Innét gyalog, illetve kocsin folytattuk utunkat. Tarnow galíciai várost egy héttel előbb még az oroszok tartották megszállva. Most mi vonulunk végig rajta diadalérzettel. A város még ekkor is lobogó-díszben állott. Házai elég épen kerültek vissza kezeink közé; csak itt ott lehet látni rajtuk gránát-okozta lyukakat. Most azokban is zászlót lenget a szél, a szabadulásnak, új életnek zászlóját. Május 22 én Szezucinnál elhagytuk a galíciai határt s átkelve a Visztulán orosz-lengyel földön voltunk. A kegyetlen rossz orosz út tenger homokjával zavarja utazásunkat. 100—120 kilóméternyi fárasztó út után elértünk frontunkra. A növényzet erre már sokkal előbbre van, mint Galiciában; zsenge zöld vetés fedi itt a lengyel végtelenbe vesző sík mezőit. Csendben töltjük itt napjainkat. Naponkint egy-két ágyúlövés reszketted meg a levegőt. Kötöző helyünk beteg szobái csak betegekkel telnek meg; vagy néha hoznak egy egy sebesültet. Ezek, mint járőrök teljesítettek szolgálatot s ekkor érte az ellenség golyója. Örömteljes napjaink vannak, amikor kinn csend honol s a gyilkos golyók nem roncsolják össze az emberek életét. Nem kell ilyenkor hallanunk érkező nehéz sebesültjeinek jajgatásait, amikor a sebesült szállító kocsikról szanitészeink leemelik őket, hogy itt orvosaink újra bekötözzék s ha lehet szállíthassák azokat a beljebb levő táb. kórházakba. Rövid életű volt lengyel földön való tartózkodásunk. Egy hét leforgása után szedni kellett sátorfánkat s észak Galíciába mentünk a visszavonuló orosz sereg nyomán. Az égető nap feketére pörköli arcunkat. Kora reggel elindultunk s amikor a napsugár már csak gyengén árasztja melegét a földre, sátrat ütünk éjszakai pihenőre, hogy reggel ismét haladhassunk tovább. A sieniawai romoknál pár napot töltöttünk. Csinos mezőváros volt ez, amikor az oroszoknak még nem kellett innét is kivonulniok. Most üszőkké törpült házak, omladozó falak, golyók és srapnelt romboló nyomai azok, amelyeken szemünk elkalandozhat. A város úgyszólván teljesen romokban hever, mintha földrengés döntötte volna halomra épületeit. Valami szörnyű borzadály terjeszkedik a kihalt, néptelen város fölé némán és hangtalanul. Szomorú szívvel jártam az összerombolt, istállóvá aljasított zsidótemplomban. Az oroszok, amikor a mi csapataink közeledtek a város felé, a zsidó lakosságot kirendelték a mezőre silány szerzeményükkel. Ott azután csak ruhájukat hagyták rajtuk ; elszedték mindenüket, házaikat felgyújtották s valamennyiöket, férfiakat, nőkét, csecsemőket, aggastyánokat elhajtották magukkal Oroszországba. Észak Galícia határszéli falujába jutottunk el e sorok írásáig. Itt ért bennünket jún. 22 én a távirati jelentés Lemberg visszavételéről. Talán felesleges leírnom azt a határtalan lelkesedést, amelyet ez újabb győzelmi hír ébresztett lelkeinkben. Csapataink itt már orosz földön verik a gyújtogató banditákat, amott bevonulunk abba a városba, amely annyi ideig viselte az orosz rabigát, a harctér többi frontjain is csődöt mond a francia-angol és a hűtlen olasz minden támadása. Csoda-e, ha oly örömittasan énekeltük a legszebb magyar imádságot; csoda-e, ha ajkaink örömtől reszketve mondták ki ennek kezdő sorait: „Isten, áldd meg a magyart!“ „Népeknek Istene, Ki e hős nemzetet, Sok század éve már, Hogy híven vezeted, NEHÉZ ÓRAK. Hozzád rebeg ajkunk, Szívünk téged imád : Oh áldd meg e népet, Óh áldd meg e hazát!“ A mi imádságunk. Elmélkedés a Mi Atyánkról. Irta: Kap! Béla. Az imádságról. Mikor az édesatya keblére öleli gyermekét s az utolsó bucsúcsókkal elbocsátja az élet útjára, mindent elkövet, hogy erre az útra felfegyverkezve induljon. Tiszteletet érdemlő, szeplőtlen nevet ad néki; ellátja atyai intéssel, jó tanáccsal. De ha az édesatya hivatását igazán betölti, akkor arra is gondol, hogy minden kincsnél drágább az örökkévaló lelki kincs, és minden emberi szónál többet ér a Krisztus tanítása, amely igaz, régen hangzott, de el nem némult sohase. Atyai házból közös harcmezőre léptünk: a földre. Óh, de a mi jó mennyei Atyánk nem engedte, hogy gyermekei koldusszegényen bolyongjanak a messze pusztaságban. Drága kincset adott, mely mellett az arany és ezüst olyan, mint a széles országút heverő kavicsa, szent örökséget, mely mellett minden földi kincs értéktelen semmiség. A mi jó mennyei Atyánk jól tudta, hogy gyermekeire szenvedés és megpróbáltatás vár, azért egy rejtett hatalmat oltott szívükbe, mely vigasztalja, felemeli őket. A mi jó mennyei Atyánk nem engedte, hogy a földi gyönyörűség csábító szava és a földi fájdalom jajongása elfelejtessék velünk azt a hazát, ahonnan vándorútra jöttünk, ahová visz- szavárnak bizonyosra, azért egy szót adott mindegyikünk ajakára. Csodálatos saó ez, olyan, mint a regék tündéreinek ajakán fel-felcsendülő varázsszó. Néha lágyan csendüli halkan száll tovább, mint a mozdulatlan falevelek között tovasuhanó alkonyi szellő. Máskor sikoltva keres utat magának a szenvedések szoron- gatásai között, mint mikor a nehéz légnyomás süvítő szél alakjában tör át a gátló akadályon. Ismét máskor magasban tomboló orkánként zúg tova, mintha kaput akarna nyitni magának a mennybe. Csodálatos szó ez, mely az emberi érzések egész végtelen világát egyesíti magában. Néha a fájdalom sír ki belőle, mint mikor a harang kongása temetésre hív, máskor a boldogság csendül meg benne, mint az erdő dalosának gondtalan énekében, ismét máskor fenséges magasztalással szól, mint az orgona búgó hangja a csendes templom boltívei alatt. Micsoda szó az, mely ilyen hatal
