Harangszó, 1915-1916

1915-07-18 / 1. szám

4.

HARANGSZÓ.

1915. július 18.

— Arról mán én nem tehetek, — mondta Vendel gazda oktondi ábrá- zatta.

A tisztelendő kénytelen volt Vendel gazda ajánlatát elfogadni, miután nem akadt más vállalkozó a szénája betakarítására a hadbavonulások folytán beállott munkáshiány miatt.

— Hát jó, legyek én a vesztes, gazduram, hanem aztán igyekezzék a legalkalmasabb időben munkához fogni. A szénát megfelelő száraz állapotban csoportonkint három-három egyenlő nagyságú és súlyú boglyákba rakja, melyek közül én jelölöm ki majdan a kigyelmednek járó részt, melyet csak akkor vihet el a rétről, ha a nekem jutó részt már betakarította a pajtámba, — adta elő kikötéseit a lelkész.

— Tudom én, mi a rend és a becsület I — szólt Vendel gazda önérzetes hangon. — Bizonyos vagyok abban, hogy meg lesz velem elégedve tisztelendő uram...

— Egy hét múlva jelentést tett Vendel gazda fia: a kis Jancsi gyermek a tisztelendő urnái, hogy a szénája már boglyákban áll. Szíveskedjék azért a rétre kifáradni és a részt kiosztani.

— Jól van, fiacskám, mindjárt megyek, hogy ne kelljen édesapádnak rám várakozni, — mondta a tisztelendő indulásra készen s aztán azt kérdezte tréfálkozva a kis Jancsitól, hogy segített-e ő is sokat a széna takarításban ?

— Segitettem ám I Én tiportam meg a boglyákat, — mondta Jancsi dicsekedve, csillogó szemmel.

— Mi a csoda ? 1 Soha nem hallottam még olyant, hogy megtiporta volna valaki a behordásra szánt boglyákat, — mondta a tisztelendő meglepetéssel,

Azzal gyors léptekkel kisietett a rétre s mindjárt feltűnt neki, hogy a külön csoportonkint rakott háromhárom boglya közül egyik-egyik aránytalanul kisebb a másik kettőnél. Beleszurta erre három boglyába a botját s azt tapasztalta, hogy a két nagyobbiknak látszó boglyába köny- nyedén belefuródott a bot. Ellenben a kisebb boglya oly tömör volt, hogy megkellett karját feszíteni, mire belefuródott a bot vége, ami azt bizonyította, hogy a kisebbnek látszó boglya jóval több szénát tartalmazott, mint amazok.

— No, gazduram, mint látom nincs valami jó szemmértéke: nem egyforma nagyságúak a boglyák, — szólt a tisztelendő Vendel gazdához.

— Hát biz’ az igaz, hogy nem legjobb már a szemem. De azért nincs baj, mert én abba is szívesen belenyugszom, ha a kisebb boglyákat adja nekem tisztelendő uram. Legyek én a vesztes, — mondta Vendel ártatlan, alázatos arccal.

— Oh, azt én semmikép sem kívánom, hogy kedves atyámfia a legkisebb boglyát kapja munkadíjul.

— No, mivel úgyis nem negyedébe, hanem harmadába takarítom, hát csak tessék a kis boglyát nekem adni.

— Köszönöm az irányomban való szíves jóakaratát, kedves atyámfia, de mivel drága most a kenyér és a a napszám, jutalmul a nagyobb boglyákat jelölöm ki kigyelmed számára, vagyis ezeket ni, melyekre egy-egy fűz gályát tűzök.

Bodó Vendel kékült, zöldült az indulattól, s szinte perelve mondta:

— Nem, sehogy sem fogadom el a tisztelendő úrtól 1 Nincs oly rossz lelkiismeretem, hogy elfogadjam, hogy miattam károsodjék! Hisz a tisztelendő úrnak is kell élni.

— Kigyelmednek azt kell elfogadni, amit én a becsületes és lelkiismeretes munkájáért kijelölök. Tehát ne is beszéljünk erről többet. A jó Isten kegyelméből majd csak én is megélek valahogy! — mondta erélyes hangon a tisztelendő, keményen hangsúlyozva a „becsületes“ és a „lelkiismeretes“ szókat.

Erre Vendel gazda is megérté a dolgot, napbarnította arca olyan lett a szégyentől, mint a szurtos, vörös posztó:

— Jaj, jaj, milyen szörnyű hamis út a csalás útja: bármily óvatossággal, furfanggal menjen is rajta valaki, mégis a szégyen és a gyalázat pocsolyájába vezeti az embert.

Tábori levél.

Irta: Böjtös László tábori lelkész.

Északi harctér, 1915.

június 25.

Három hónapja már, hogy a kárpáti harctérről legutóbbi tábori levelemet megírtam. A béke verőfényes napjaiban is több kisebb eseményt karol fel ennyi idő, mennyivel többet, mennyivel gazdagabbat a háború eseményekben dús élete. Megváltozott azóta a természet képe. A Kárpátok levetette tehér ruháját. Zúgó hegyi patakok sodorták le tetejéről azt a havat, amelyet összetapostak harcosaink. Felvette már zöld, illatos palástját s szemlélhettem erdeiben a tarka virágokat s hallhattam a csalogány tavaszt köszöntő vidám énekét. A hideg, jeges szél borzalmas süvítését enyhe, májusi szellő lágy zenéje váltotta fel. De megváltozott azóta küzdő hadseregünk helyzete. A virágfakasztó, csodaszép május meghozta végre a szabadulást a hatalmas orosz sereg fojtogató karjaiból. Megszabadult édes hazánk attól a veszedelemtől, hogy elárassza a kozákok hada, amely már kétizben végigseperte a kárpáti vármegyéket. Zemplénmegye éjszaki szélén volt hadosztályunk. Sellő, Nagypolány, Juhos községek sokat beszélhetnének honvédeink ernye- detlen kitartásáról, hősies magatartásáról. Itt ők alkották azt a páncélfalat, amelyet az orosz túlerő hatszoros rajvonalai sem tudtak keresztültörni. Május 2-án jött a nagy galíciai győzelem. Rakáson hevertek az orosz holttestek a drótsörvények előtt egy-egy magaslatunk elfoglalásakor. S most ezek a véráztatta magaslatok ellenállás nélkül kerültek honvédeink kezei közé. Véres fejjel, nyomorúlt életéért lihegve menekült a harmadik orosz hadsereg. Elindultunk mi is a menekülő ellenség után. Már Galíciába tettük lábainkat, amikor váratlan parancs visszarendelt bennünket. Ungmegye egyik vasútállomásán szálltunk vonatra május 18-án. Az állomáson orosz foglyok dolgoztak; hordták a lőszermuniciót a tábori vasúti kocsikra. Ott járt közöttük szájában pipával, lehajtott fejjel egy szuronyos öreg népfelkelő honvéd. Miatta bizony megszökhetett volna valamennyi 1 El van merülve gondolataiban. Bizonyosan odahaza van a ház előtti kis virágos kertben, a földjén. Az asszony és a gyerekek bizonnyal a mezőn vannak. Ha odahaza lehetne, ha csak egy kapavágást ejthetne, ha együtt dolgozhatna régnem látott családjával, — nem adná sokért 1

A Kárpátok hegyei eltűntek s száguldó vonatunk az alföldi rónaságon vitt keresztül. Édes öröm járta át a szívemet, amikor láttam a környékező táblákon gyönyörűen hullámzó életet, a kalászok tengerét. A jó Isten, aki sohasem kísért feljebb, mint elviselhetjük, gondoskodik rólunk a nagy megpróbáltatás idején. Ad kényeiét, amelyért hálaimát küldhetünk irónzsámolyához. Nem kell lélnünk attól, hogy az ellenség tönkreteszi a verejtékes munkát. Mi vetettünk, mi is arathatunk; betakaríthatjuk a tavasszal elhintett mag százszoros gyümölcsét.