Harangszó, 1915-1916

1915-08-22 / 6. szám

44. HARANGSZÓ. 1915. augusztus 22. sugarat, meg himbálózó tavaszi vi­rágot hoz magával, akkor gyorsan repül, mintha szárnyon szállna, hiába emeljük ölelő karunkat utána. Pedig Julis asszony se egyedül hordozta élete nagy baját 1 Dolgos kezébe belésimult a fia kis keze. Még mun­kára is együtt mentek. Mikor a szégyen és bánat ellopta ajkáról a szót, arról az ártatlan gyerekszájról a legszebb muzsika zendült feléje. Lassan múlt az idő, de azért csak múlt. Most már a hónapokat szám­lálta. Négy, öt, hat!... Közbe min­dig harminc, harmincegy lépés. Még két hónap !... Oda kinn csepereg az eső. Eleinte csak lassan, azután sebesebben ko­pog a széles kocsiúton. A por már teleitta magát, egyforma szürke az egész út. Némelyik csepp nagyot ugrik, talán bizony egy kis jég is potyog. — Gyere drágám, behívjuk a pityéket. Valaki megzörgeti az ajtót. Csi­kóidul a kilincs. Katonasapkás em­ber áll a küszöbön. — Itt lakik Szabó Jánosné ? Itt lakik. Én vagyok. — A maga ura van nálunk a fogházban ?... — Az, az. Az enyém. — A Szabó János ? A keze könyörgőre kapcsolódik. — Az Isten szerelméért, mondja, mi történt az urammal? A katonasapkás egy kicsit gondol­kodik. Biztosan az fut keresztül az agyán, hogy valami ügyes kerülés­sel kellene elmondania a mondani­valóját. De azután sajnálja az időt. Sok dolga van otthon, meg mintha a felhő is ritkásabbra vékonyodnék, talán szárazon hajtja haza a bicikli­jét, eleget verte az eső idáig. És ugyan miért is kerülgesse az igaz­ságot? Ha finomkodik, ha nem fi­nomkodik, a dolgon ugyancsak nem változtat. — Az urával?. .. Bizony szegény Szabó János meghalt. Végigvágódott, nem is kelt föl többet. A szíve ölte meg. De hát hiszen beszélhetett. Az asszony aléltan feküdt a sok járás­tól kivásott tégla padlaton, a fiú meg ott búgott mellette. Szerencse, hogy arra jött két asszony, azoknak hamar elmondott mindent, rájuk bizta, hogy felmosdassák, azután elkarikázott. Nehéz napok jöttek. Hivatalból hivatalba szaladgál, míg eredménnyel járt a hazakönyörgés. Azután jött a temetés és a sok minden egyéb. Talán nem is igaz mindez, talán csak valami rettenetes nehéz álom, mely úgy borul szegény asszonyra, mint fagyos tél hófehér leple a ha­lotti mezőségre. Odarángatják az ő fehér, szerelmes asszony-leikét két kemény malomkő közé, befogják a rúd mellé az északi szelet, meg a tölcsért hajtó orkánt, azután megin­dul a nagy száguldás. Süvítve ro­han a szél, sikoltva jajgat nyomában az orkán, recsegve kering a lyuka- csokkal barázdált malomkő, az ő lelke, fehér, szerelmes asszony-lelke meg ott vérzik, sír közötte. Jaj, hogy mivé tették! Legjobb szeretett volna világgá menni, vagy még inkább, a halálba. De valami erősen tartotta lelkét. Ha magában volt, könnyen kétségbeesett. De mihelyt a fia szavát hallotta, úgy érezte, mintha az az ártatlan teremtés összekötötte volna egy magasabb, erősebb világ­gal. Bizakodás cikázott át erein, ki­egyenesedett, a fejét felemelte, sze­mében bátorság csillogott. Élni kell, dolgozni, küzdeni — a gyerekért. Kötelességei vannak. Az élet maga is egy nagy kötelesség 1 Élni kell, hogy felnevelje azt az okos szemű barna gyereket. Hogy emberré tegye, hogy előkészítse az életre. Hogy megértesse vele, nem kell kiszakít tania szívéből az édesapja emlékét. Nyugodtan térdelhet az apja sírhal­mánál, nem kell szégyelnie az apja nevét, akármit kiáltson az utcagyere­kek szája és akármit sziszegjen a gonosz Ielküek nyelve! Élnie kell, mert neki ez az élet a kötelesség! Szabó Jánosnénak ugyancsak ki­jutott az életharcból. Szegény özve­gyet az ág is húzza, a szél is tépi. Talán még a kóbor kutya is bátrab­ban kaffant feléje, mikor kopottas nagykendőjében végigsuhan az utca során. De azért csak megvolt vala­hogy. Kisebb kenyeret szelt magá­nak, hogy nagyobb jusson a fiának. Napszámba járt, azon felül meg vi­rágos viganót, bő ujju pruszlikot varrogatott a falusi leányoknak.''A megélhetésnél sokkal több gondot okozott neki a fia. Az ég ellen is vétene, ha azt mondaná, hogy nem jó fiú. Jó, de még milyen jó! Tisz­tességtudó, szorgalmas, szófogadó. Szemében a lelke. Olyan őszinte nézéssel mélyeszti tekintetét az em­ber szemébe, hogy minden szív meg­nyílik előtte. Első az osztályban, a legjobb versmondó, meg számoló. De egyszer csak... A harmadikat járta. Egy délelőtt jön, mint förgeteg. Ajka sápadt, hangja sírásba csuklik. — Anyám, hol halt meg az édes­apám ? — Hol halt volna meg ?... Hát hol van eltemetve ? — Én is azt mondtam. Megvertem a Pistát, a Gyurkát is megkergettem. De az anyja megfenyegetett: megállj börtön-virága, te is odakerülsz, ahova az apád! A szeme fényes, a hangja fojtott. Simogatja, nyugtatgatja az anyja. Decsak hiába! Éles kiáltással sikolt belőle a szó: — azt kiabálták utánam az utcán, börtönben halt meg az édesapám !. . . Valamikor voltak kútmérgezők. Bosszú, vagy valami más ördögi indulat űzte őket s mérget öntöttek a nyitott kút vizébe. Halált ivott, aki a kút vizéből szomjúságát oltotta. Siralmat vitt házába, aki belémerí- tette korsóját. Gyilkossá lett, aki megitatta belőle gyerekét, ágyban fekvő beteg szülőjét. A föld mélysé­gében nem az élet, hanem a halál vize csörgedezett. A viz sima tükré­ből nem az égi jóság derűje mosoly­gott, hanem a halál sötét tekintete. Jobbak-e ezeknél az emberi érzés­ből kivetkőzött szörnyetegeknél azok a lélek-mérgezők, akik gonosz indu­lattal, irigységgel, kiszámított ravasz­sággal gyilkolják embertársaik lelkét? Életük nyomorúságából korbácsot fonnak, azzal verik véresre az úgyis sajgó szívet. A lélek rejtekében hor­dott töviskoronát befelé fordítják, úgy nyomják beljebb, erősebben. Hadd fájjon !. .. Mit törődnek vele, hogy valami megszakad a szívben, valami meghal a lélekben. Valami láthatatlan kötelék, elrejtett, csodá­latos élet. Az emberi jóságba, igaz­ságba, magába az Istenbe vetett hit és bizodalom. A kis Szabó Jancsi lelke becsu­kódott. Olyan furcsa kétformán élt, hogy otthon megmaradt a régi, me­legszívű fiúnak, házon kívül meg elzárkózott, senkihez nem beszélt, senkihez nem csatlakozott. Vele együtt öregbedett a furcsasága, úgy­hogy lassanként görbe szemmel nézték az iskolapajtásai, meg később a vele egyidős legénytársai. Azt mondták: rátartó, büszke, fejébe szállt a parasztgőg. Az igaz, hogy szép szál legény volt. Amint végig­ment a falu utcáján, megakadt rajt a tekintet. Karcsú, mint a fiatal szilfa, hajlékony, viharálló. Nem bántott senkit, de ha gúnyolták, akkor le- I csapott, mint a förgeteg. Valahogy

Next

/
Thumbnails
Contents