Harangszó, 1915-1916
1915-08-08 / 4. szám
30. HARANGSZÓ. 1915. augusztus 8. 1915. junius. Nyár van ismét, a nap derült, kék égről mosolyog le. Aki egy ilyen szép júniusi napon felülről néz le Galícia földjére, érdekes jelenetnek lehet tanúja. E tartományban csaknem egy év óta folyik a harc, a sáncok, lövészárkok, mik majd az egyik, majd a másik fél birtokában voltak, végig vonulnak erdőn, mezőn, réten, mintha óriások szántották, turkálták volna összevissza az egész országot. A felforgatott, felásott földek közt vezetnek a poros országutak, amelyeken élénk, mozgalmas élet uralkodik. S ha figyelmesen szemlélünk, látjuk, hogy e mozgalom kétfelé irányul. A végtelen országutakon barnaruhás katonák hosszú sora szekerek, ágyuk, s száz és ezer alkalmatosság vonul gyors menetben, folytonos küzdelmek közt kelet felé. A megvert orosz sereget szorítják, űzik kifelé Galíciából a németekkel együtt csapataink s az oroszok, nem tudva előttük megál- lani, hátrálnak, folyton hátrálnak, gyorsan rendetlenül, fejvesztetten. — A másik felől más a kép. Az ut porában épilyen barnaruhás harcosok hosszú, végeláthatatlanul hosszú sora kígyózik lassan nyugat felé; tömött sorokban halad a hatalmas tömeg — fegyver nélkül s mellettük erejük, fölényök tudatában, a biztos győzelem büszke előérzetével lelkűkben, derűs nyugalommal ballagnak a magyar katonák s kisérik az orosz hadifoglyokat. Ez volt a két jelenet. Nem kell megjegyzés, magyarázat hozzá, minden magyar ember érti, átérzi. Ez a második jelenet volt a megfordított Világos; ott egy napon 30 ezer teljesen kimerült, fáradt, minden felszerelésben szűkölködő katona tette le az oroszok előtt a fegyvert, itt három hét alatt az orosz hadsereg szine-java, 300 ezer ember lett a szövetséges seregek foglyaivá. Világosért megfizettünk. S fegyvereinket nem vezeti bosszúvágy, gyűlölet a még mindig ellenálló oroszokkal szemben, hanem vitéz seregeink szent ügyünk igazságába vetett rendíthetetlen hittel harcolják nehéz harcaikat, nyomulnak előre immár az ellenség földjén s jutnak minden lépéssel közelebb a végső diadalhoz s a becsületes békéhez. Levelek a harcmezeiről.*) Nyíregyháza, 1915. V/24. Barak-kórház 2. szám. Tekintetes Tisztelendő Uram! Nem találok szavakat, melyekkel köszönetemet kifejezésre juttassam az ajándékozott „Pünkösdi üdvözlet“ című imakönyvecskéért, valamint a rólam történő megemlékezésért. Jelen soraimat a kórteremből küldöm Tek. Tisztelendő lelki atyámhoz, itten talált reám a T. Nőegylet kedves ajándéka, mely nékünk sebesült katonáknak lelki megnyugvást szerez, az ellenség golyójától kapott sebeinknek gyógyító balzsama. Fájdalmaink s szenvedéseink közepette az Istenben való erős hit kitartást és megnyugvást ad. A sok ellenség el akarta árasztani ősi hazánkat, megfosztani szándékozott hitünktől, családi otthonunktól. Nem sikerült nékik, hitünk a mi erős várunk s Isten a mi paizsunk. E fegyverek segélyével, igaz ügyünkért küzdve, sikerült megállásra kényszerítenünk, támadásukat visszavernünk, amely később futássá fajult. Ma már nem veszélyeztetik ősi hazánkat, mi sebesültek megadással tűrjük sorsunkat, hogy testi épségünk visszanyerése által újult erővel s a hit által nyert lelki nyugalommal ismét kézbe vegyük azt a fegyvert, amelyet ki kényszerítettek tőlünk, amig végre elhullatott könnyek és vérünk által biztosítsuk magunknak a jövendő békét, abban a reményben, hogy a végső küzdelem után fegyvereinket babér koszorúzza. Végül bátorkodom tek. leiki atyámat felkérni, hogy köszönetemet a rólam való megemlékezzéséért a T. Nőegylet tagjainak kifejezni méltóztat- nék, valamint kívánom, hogy az Isten adjon nékik erős szívet a még hátra lévő nehéz napok elviselésére. Soraiam zárva, megjegyzem, többes számban Írtam, miután itten együtt vagyunk 8-an evang. Maradtam a tek. tisztelendő urnák alázatos szolgája Németh István, 7G. gy. e szakaszvezető. * Nagy érdeklődéssel olvastuk a részünkre küldött Harangszó című lapot, melyet pontosan megkapunk és amelyért köszönetét mondok a Nagy- tiszteletü úrnak, a lapját buzgón olvasó szatmárnémeti-i sebesültek nevében. Tisztelettel Hatranuy Pál, ev. sebesült. Szatmárnémeti, 1915. VII/25. *) A levél a felsőszakonyi ev. lekészhez érkezett. NEHÉZ ÓRAK Nehéz órák. Zsid. 12, II. Az örömök mámorában Nem nyílt dalra ajakam, A tavasz vidám hangjait Megnémulva hallgattam. A természet nagy hatalma Lelkem megzsibbasztotta Csak lehervadt boldogságom Támasztám fel dalomba'. Csak zord téli kopárságon Törekedtem dalommal Rózsakertet varázsolni A kietlen vadonban, Csak örömöm romja felett Vérző szívem bánata Emelte az ének szárnyán Lelkemet a magasba. Fülemile csattogása Szebben szól a viharban, Midőn esti alkonyatkor Hold ragyog a magasban. Ütés nyomán hangzik fel a Rezgő húrnak szép szava, Zajgó hullám vet ki gyöngyöt A korbácsolt partokra. Megcsépelve, megtiporva Válik ki a gabona S lesz a szöllöfürt nedvéből A hegy aranyszín bora. Tövisek közt nyitja kelyhét A rózsának szép szirma, Éles sarkantyú-nyomásra Fut, rohan a paripa. Szomorúság hideg keblén Táplálkozik az öröm, Szívfájdalom szülő anyja Minden szépnek a földön. Sötétségben tündöklenek A mennybolt csillagai, Gyásszal fedve közelgetnek Az égnek angyalai. S mikor jönnek, gyász-fedetten, Bús panaszra nyílik szánk,
