Harangszó, 1915-1916
1916-02-27 / 33. szám
1916. február 27. HARANGSZÖ. 261 jajkiáltás tölti be a levegőt. A sorok felemelkednek, a térdrezuhanón átugrik a következő sor. A halálhörgést, jajgatást túlzúgja a hajrá és az éljen. Az ezredes a tenyős domboldalról nézi a rohamot. Tudja, hogy nem lehet máskép, mégis belesápad, mikor a gépfegyver halál-kaszája nagy kattogással nekivág az előrerobogó ember-rendnek. De azután fellelkesül arca. Halált megvető bátorsággal zúgnak előre a fiúk. Nincs olyan ellenséges hatalom, mely ezeket megállítaná. Pedig az orosz lövészárok ontja az embert. A szomszéd hegy erdő fái közül úgy peregnek alá a barna ruháju katonák, mint a homokbánya lejtőjén lavina módjára meginduló kavics zuhatag. Nem baj I A segédtiszt már belekiáltja a parancsot a telefon kagylóba: Menjen a tartalék! Az egész tartalék a bal szárnyra. A következő percben már ott robognak, csak úgy füstölög nyomukban a mező. A hegy még mindig ontja az embert. A rettenetes kavarodásból, észbontó kiáltozásból időnként kihallatszik a kézi gránát pattogó robbanása. Az ezredes kezében megremeg a ' messzelátó. Mi az ? a jobb szárny meginog 1 Az orosz ék-alakban tör rájuk. Hát vakok, süketek azok, hát nem látják, hogy halálos öleléssel átkarolják őket ? Gyorsan, az utolsó kis tartalékcsapat induljon. Halló, halló I... A segédtiszt idegesen rázza, kétségbeesve veri a kis telefón masinát, de csak üres zúgást hoz a drót. Nincs összeköttetés. A drót elszakadt. Az ütközet legmelegebb pillanatában történt. A daliás Csathó főhadnagy meginog, azután végigvágódik a földön. Szalay hadnagyot ott vezeti átölelve egy közlegény, de azt is golyó éri. A fiatal kadét veszi át a vezetést, de éppen csak egyszer lóbálja meg a kardját, azután oldalához kap. A tömeget balra sodorja a nagy áradat. Szabó János hirtelen észbe kap. Kiragadja a zászlós kezéből a kardot, azután néhány kiáltással átveszi k vezetést. — Ide fiúk, ide gyertek, mert bekerítenek I... Maga elől rohan. Nyomában száz és ezer halál-veszedelem közt suhog a névtelen hősök száza. Egy ember három ellen harcol. Neki feszül a mell, megremeg az izom, szikrázik a szem, de a sáncfal élő kövei már egymás mellé illeszkednek s mint valami áttör- hetetlen élő fal fogadják az ostromot. Az ezredes kezében még most is ott van a messzelátó, de már nem remeg. A jobb szárnyon csoda történt. Jól van, jól van fiuk 1 kiáltja. Egyszerre feltör leikéből az uijongás: győztünk I... Ugyan akkor eget vivő éljenzés reszketteti a levegőt: az oroszok megadták magukat! Csöndes este csillagos boltozatot borít a földre, mikor a szanitészek végeznek a halottak összegyűjtésével. Három-négy hosszú sor. Amint mozdulatlanul egymás mellett feküsznek, megszakgatott testtel, csonkára tépett kézzel, lábbal, bevérzett fejjel, ronggyá szakított ruhában, megmerevedett, üveges tekintettel, az ember leikébe belemarkol a tájdalom. A szanitész- őrmester hangosan olvassa: hatvanhárom, hatvannégy, hatvanöt. . . A hold sárga fénye átszürődik a fehér bárány felhőn s ezüstös fátyolt terít a halott vitézekre. Az orosz halottakat a lövészárok oldal hasítékába temetik, a mieinket az erdőszélre. Nincs tovább vonulás, üldözni való ellenség sincsen. Jön az ezredes, meg a többi tiszt. A pap imádkozik: — „Örök bölcsességü Isten, élet, halál hatalmas ura, kifürkészhetetlen útadón, megalázott lélekkel megállunk hős testvéreink sírjánál s téged hivunk segítségül“ .. . A fejek előrehajolnak s a szemekből lassan megindul az ember érzés tiszta könnvpatakja. Az ezredes csak ennyit mond: — „mindannyian hősök voltatok I. . . Ezek vértanukká lettek. Sírhalmuk egy lépcsőfok a békéhez, nemzetünk nagyságához!..“ Tisztelgésre szól a vezényszó, azután lassan elvonulnak a nagy sír előtt. Mindegyik ráhint egy kapaföldet. Mire az utolsó elmegy, magasra domborodik a sírhalom. Tetején négy gúlába állított orosz puska, meg egy fenyőkoszorús fatábla hirdeti a ma- gyár győzelmet. Az első segély állomáson, — valami régi vadászlak fz erdő tisztáson, — sűrűn feküsznek egymás mellett az emberek. A párától gőzölgő szűk helyiségben nyomasztóan úszik a kötszerek s az orvosság erős szaga. Panaszos jajgatás, hosszú, elnyújtott nyögés hallatszik minden felől. Egy- egy test zuhanva visszacsapódik, amint a rettenetes kín ide-oda dobálja. A sarokban hangosan imádkozik egy véres arcú vitéz, testéről lecsúszik a takaró köpeny s kilátszik az átvetett fehér kötözék. Gyorsan egymás után, hadarva mondja a szót, olyan hangsúlyozatlanul, hogy az ember nem tudja, nem-e lázálmában beszél. Két orvos egész éjszaka kötözi őket. Az egészségügyi katonák megállás nélkül dolgoznak, de a jajgatás nem szűnik. A folyosón kemény lépések, kard csörrenés, gyors beszéd hallatszik, azután belép az ezredes, néhány tiszt s a tábori lelkész. Az orvos jelentést tesz. Az ezredes feje helybenhagyólag int: sok, bizony sok a sebesült. — Mikor kezdik meg a sebesültek tovább szállítását? — Már megkezdtük, — ezredes úr. Végigmegy a sorok közt. Mindegyikhez van egy dicsérő, biztató, jó szava. Egyszerre megáll s hangosan szól: — Szabó János szakaszvezető itt van ? Az egyik sarokból csöndes hangon jön a válasz: — Itt vagyok ezredes úr. — Mi a sebesülésed, fiam ? — Lábszár lövés, valószínűleg csont-töréssel. Sok vért veszített, — felel helyette az orvos. — Na, majd rendbe jössz, fiam. Hanem hallom, hogy derekasan viselted magadat. Feletteseid jelentették, hogy te mentetted meg a jobb szárnyat s te hiúsítottad meg az orosz áttörési kísérletét. Szabó János arcát kipirosítja az öröm. Szétzúzott lábában rettenetesen hasogat a fájdalom, agyában mintha malomkerekek forognának borzalmas gyorsasággal, de azért mosolyog s hálásan néz az ezredes szemébe. Keze önkéntelen a feje alá gyömöszölt köpenyhez nyúl s kihúz onnan egy törött tiszti kardot. — Szegény kadett úr kardja. Az ezredes int fejével. — Sok derék, vitéz hősünk elesett. De nem hiába 1 A győzelem a mienk 1 Egy kicsit gondolkodik, azután mosolyogva folytatja: — Persze, tetszett neked, hogy karddal verekedhettél!... Na hát, tiszti kardot ugyan nem kaphatsz, hanem ha már annyira megszeretted a hosszú kardot, azt jóformán megkapod. Talán egyebet is, megérdem- led !... Isten áldjon meg és gyógyítson meg ! Még szüksége van hazánknak az ilyen derék emberrel Később végig megy a szobákon a lelkész s megáll a fekvőhelyeknél. Vigasztalja a szenvedőt, megbíztatja a csüggedőt. — Van-e valami kívánsága?... hallatszik egymás után. — Egy kártyát, ha irna. — Vizet kérnék. — Semmire sincs szükségem, — hangzik a válasz.
