Harangszó, 1915-1916
1916-02-20 / 32. szám
1916. február 20. HARANGSZÖ. 253. pontosan kapjak hazulról levelet. Múltkor is... — Nekem is inkább a levél kell, — erősíti a szót Szabó János. — Nekem meg a cigaretta, — kiáltják közbe innen-onnan. — Már biz’ én is a dohánynak adok elsőséget, pedig öt gyermekem van, mondja egy harcsa-bajszu népfölkelő. Levél nélkül is eltudom képzelni, pláne ha pipa van a számban, hogy otthon hogy s mint vannak, mit csinálnak, mit beszélgetnek, hanem már levélolvasás közben hiába akarom elképzelni, hogy füstöl a pipám, ha egyszer nincsen beletöm- ködni való dohányom. — Legjobb cigarettázva levelet ol vasni, — nevet közbe egy fiatal su- hanc s nagyot mulat a saját tréfáján. Szabó János egy kormos sült krumplit szalaszt egyik kezéből a másikba s közben csöndesen mosolyog. Két napja három kártyát kapott egyszerre. Mindegyiket Ilonka irta. Igaz ugyan, hogy az édesanyja beteg, de mintha ez a szomorúság is megváltoznék, mikor Ilonka Írja meg, „— Ne félj, édes Jánosom, a jó Isten majd meggyógyítja drága anyánkat. Meg azután itt vagyok én is, majd vigyázok rá.“ Ezerszer is elolvasta ezeket a sorokat. Hát még a végét: — igaz szeretettel imádkozik érted hű menyasszonyod.' Csak éppen azt nem szereti, miért adták fel mind a három kártyát a városban ? Miért nem adták fel odahaza ? Hogy megváltozik az emberi Azelőtt maga is rejtegette szerelmét, most meg azt szeretné, ha Ilonka a templomdombról kiáltaná be a faluba: — hiába csúfoljátok koldusnak Szabó Jánost, azért mégis szeretem és a felesége leszek 1.. . Egyik nap jó fogást csinált. Járőrnek küldte ki a kapitány ur, a mögöttük levő galiciai faluba. Mert hát vérig bosszantotta Tóth kapitány uramat, hogy akármerre mozduljanak, akármerre forduljanak, a muszka poszt odatalál, mintha csak finomra csiszolt kristálytükörből nézné ki a mieink mozdulatát. Ilyenkor rendesen Szabó János kapta a megbecsülést. — Menj csak, János fiam, járj utána a dolognak, ne legyünk csúfságra úgy, mintha éppen nagy ablakos kirakatban üldögélnénk 1. .. Szabó János összeütötte a sarkát s keményen ellépett. Végigfürkészték az utolsó házat is. Különösen ráfigyelt az északra néző kunyhókra, azoknál is a padlásablakokat leste. Sehol semmi. Az emberek ijedten szedik le fejükről a nagy prémes sapkát, azután sunyi alázatossággal, görnyesztett testtel köszöntének. úgy ódalognak tovább. Éppen a faluvégen mennek, mikor rátéved tekintete a hegyoldalon mozgó két alakra. Csak akkoráknak látszanak, mint az ember félkarja, de a tiszta időben világosan kivenni, amint fel és lehajolnak. Hát ezek mit csinálnak a hegyoldalon ? A kis csapat észrevétlenül behúzódik az árokba, úgy közeledik a két ember felé. Ahol a szemnek szabad utat vág a völgynyilás, csúszva haladnak, nesztelen léptekkel, azt hinnéd, nem is emberek mennek, hanem csak árnyképek rajzolódnak az árokpart fehér oldalára, ahol meg erdőhegybe ütközik a szem tekintete, ott kiegyenesedve, szaporán sietnek. A két ember csak akkor veszi észre őket, mikor a félkörben álló csapat élén, Szabó János lövésre emelt puskájával rájuk kiált. Nem látszik raj uk ijedtség. Három fatörzs fekszik lábuk előtt, azt vágták ki, mellette hever a nagy fejsze is. Két kerekű kocsijuk is ott van, biztosan azon akarták hazaszállítani a fatörzseket. — Békés embereknek látszanak, mondja az egyik honvéd. Szabó János nem felel, hanem egészen hozzájuk lép. Az egyik barnás bőrű, nagy szakállu, hosszú hajú ruthén. A másik valamivel fiatalabb, tisztább képű, alázatos formájú ember. Mikor megmozdul, akkor látszik, hogy az egyik lába helyén üresen lefeg a nadrág, csonka térdéhez botláb van szíjazva. Nincs náluk semmi gyanús. — Hova valók vagytok ?. .. kérdezi kemény hangon s bizalmatlanul méregeti őket. Nem értik. Fejüket rázzák. Rámutat a faiura. — Ott laktok ? Mindkettő biccent a fejével. Talán menni engedi őket, ha a szakállas tekintete meg nem szúrja figyelmét. Különös, mély tüzü szemei vannak s a szemefehérje szinte világít a fekete szakállal körülvett barna arcból. A falu felé mutat. — Menjünk. Némán intenek fejükkel. A féllábu valamit mond ruthénül, biztosan azt kéri, hogy hadd üljön a kis szekérre, mert a falábára, meg a talyigára mutat. Szabó János megbiccenti a fejét. Felrakják a fejszét, fűrészt, azután nehézkés mozgással felkuporodik a fiatal is s megindulnak. Tolni nem kell az alkotmányt, inkább alig lehet a lejtős utakon visszatartani. Megállnak egy háznál. Piszkos öregasszony áll a konyhaajtó előtt s kicsi kézimalmot hajt. Sárgás szürke darált liszt folyik az edénybe, épp úgy lehet embernek, mint állatnak való. Egy percre abbahagyja munkáját, mintha durva, sáros kezében megremegne a faragott fa-nyél, de azután felreforditja fejét s előrecsu- szott fejkendője alól más felé fordítja szúrós, gyanakvó tekintetét. Egy őrt az utcaajtóba állít, egyet a szobaajtóhoz. A harmadiknak csöndesen odasug: — egy darabig állj itt nyugodtan, azután lassan húzódj le az ötödik házig, menj át az udvaron s hátulról, észrevétlenü lkerülj a ház hátába. Senkise vegyen észre!... A szoba egvszerü. Simára használt, fényes festésű bútorok, a falakon szentképek. Közöttük berámázott családi kép : az öreg, meg a családja. Kap rajta, hogy Szabó János észreveszi. Leakasztja. Végigmutatja. Mind az ő gyereke, öten vannak. A féllábu is köztük ül. — Hát a többi hol van ? — kérdezi János, s megbökögeti az egyes alakokat. Az öreg távolba int kezével. Azután mutatja, hogy harcolnak. Míg a képet felakasztja, Szabó János tekintete átfutja a szobát. A szekrény tetején félig kiirt tintás üveg húzódik a kiugró deszka mellett. Úgy látszik ebben a házban sokat Írnak. Leül az asztalhoz s annak barnás, sima lapján elhullatott tinta csöppöt vesz észre. — Nyisd ki a szekrényt, öreg, — magyarázza taglejtésekkel. Ruhanemű, imádságoskönyv, három szentképes üveppohár, ennyi az egész. Felforgatja az ágyneműt, sehol semmi. A szakállas gvülölettel tűri a vizsgálatot. Szeméből szikrázik a harag, leszorított ajka mögött csikordulva összeverődnek fogai. Néha egy-egy rutén szót dob oda, lehet fenyegetés, de lehet mentegetődzés is. Szabó János éppen az ablaknál álló ládát kutatja át, mikor a falábú az ajtóhoz sompolyog. A nyikordulásra hirtelen felkapja fejét. — Megállj 1 A fiatal hunyászkodva meghajol, üres üveget emel kezében s a ház hátsó vége felé mutat. Talán bort, vagy pálinkát akar az asztalra hozni. Szabó János gondol egyet, azután int a kezével: — mehetsz ! Az alacsonyra vágott kicsiny ablak alatt elbiceg a féllábu alakja. Oda benn tovább tart a vizsgálat. Papirost, ceruzát tesz a szakállas elé.
