Harangszó, 1915-1916

1916-02-13 / 31. szám

242. HARANGSZÓ. 1918. február IS.. orkánt szenvedtünk át, tűztengerbe merülő világra függesztettük tekinte­tünket. Mindenki maga tudja, mi mindentől megrabolta a világháború. Vájjon hogyan hordozzuk a sok csa­pást ? Zúgolódjunk, kétségbeesésünk tengerébe temessük hitünket ? Szét­törjük reménységünk pálcáját s em­ber voltunkat átkozva panaszoljuk tehetetlen erőtlenségünket ? Ha általában megakarjuk találni lelkünk ama elcsöndesedeset, melyre mindnyájunknak szükségünk van, akkor mindenek előtt ne felejtsük el, hogy nem a veletlen balsors kérlel­hetetlen szikla hegyénél állunk, ha­nem a Hóreb hegyenéi, az Isten aka­ratának hegyenéi. Tőlünk többet kí­ván az Úr, semmint Illéstől. Nekünk Istent még a viharban, életünk nehéz szenvedéseiben is meg keil találnunk. Az igaz, hogy ebből a szempontból is nagy szüaségünk van egy kis el- csöndesítő nyugalomra. Ne engedjük, hogy a fajdalom egészen hatalmába ejtsen. Ragadjuk ki magunkat a sor­vasztó biiincsből s az Isten akaratá­nak megismerésében, nyugodt, józan gondolkodásban keressük az elcsön- desedést. Zivatar, földrengés, tüztenger csak veszteségeket juttat eszünkbe. Ha azonban belemélyedünk Isten akara­tába, s lelkünk titkos kamrájában, imádkozva várjuk az Urat, akkor meg­látjuk, kogy a külső élet boldogság­összeomlása sokszor éppen a belső ember életének megépítéséért történik. A fájdalom a lelki öröm útja, a meg­próbáltatás az örökkévalóság ösvénye. Ebben az elcsöndesedésben azt is látjuk, hogy a romok nem temetik maguk alá reménységünket. Ugyanaz a föld, melyet meghasogatott a ben­sőjéből feltörő elemi erő, melyet le­sepert az orkán, felégetett a tűz, ugyanaz a föld megérzi a tavaszi szellő lehelletét, uj virágot terem, uj életet fakaszt. Vájjon sokat szenve­dett lelkünk nem várhat e uj virág­zást, ha megnyílik az Úr lelke előtt s engedi, hogy a romokból hadd te­remtsen új életet maga az Isten ? Ne­héz megpróbáltatások között sokan uj életirány útjára lépnek. Más szem­mel nézik Istent, mással az embere­ket. Nem önzők, mint régen voltak, hanem megnyitják szívüket ember­társaik nyomorúsága előtt. Érzik köny- nyezésüket, értik fájdalmukat. Köte­lességeiket is más mértékkel mérik, dolgozni, használni akarnak az em­bereknek. íme, ez nem egyéb, mint a lélek elcsöndesedésében megtalált áldó isteni kegyelme. Nehéz, pusztító zivatarban, romok és sírhalmok közt ne mondd: nin­csen Isten 1 Csöndesitsd el lelkedet és várj! Imádkozva várj és úgy ke­resd : mit követel tőled, mit akar veled ebben a nehéz időben az Isten. Csak akkor találod meg az Urtt. ha elhordozol mindent s új életet teremtő lelke számára feltárod lelkedet I A uópfölkelőlí. Egy honvédtiszt, aki sebesülve tért vissza az északi harctérről, Írja nap­lójában a következőkot: A.-nál történt au.uszfus végén. A 18. népfölkeíő gyalogezred visszavo­nul, hogy hátrább újból rendezkedjék. Az ezred mögött levő ütközetvonatot már korábban visszarendelték s ez alkalommal egy ellenséges gránát közvetetlen közelében csapott le, mitől a lovak megbokrosodtak, ilyen barátságtalan Istenhozottat most hall­ván először s tova iramodtak. Az egyik kocsiról ez alkalommal legurult egy körülbelül két hektóliteres hordó, melyet a katonák sietségükben ott­hagytak. Az innen háromszáz lépés­re lévő erdőszélen a 20. népfölkelő gyalogezred egy százada készíti a fedezeket, hogy az előretörő oroszo­kat föltartóztassa. Az oroszok gyorsan közelednek, amint a tér a visszavo­nulók után szabad lesz, a 20 sok lőnek, a homokban előttük nyolcszáz lépésre fölporzik a beesett golyó. Az orosz gyalogság megtorpan s gyorsan elásásba fog. A népfölkelők csak most vetnek ügyet az előbb legurult hordóra. Zalai legények, borivók. Megismerik a hordót. Szájról-szájra jár. — Nini atyafiak, a Nedeczky bora ! (Nedeczky alezredes volt a 18-sok ezredese, aki pár nappal később Ra- tosinnál hősi halált halt.) Kezdenek csettintgetni a nyelvük­kel, mintha bort kóstolnának. Tyű, de jó lenne egyet inni! Eleinte csak gondolják, később már ki is mondják. Esztelenség ilyet gondolni a mostani körülmények között, mikor az oro­szok folyton lőnek. Zugnak az öreg csontok, morognak, sehogy sincsenek kibékülve a muszkával. Hogy épp most hozta ide őket az ördög. Vár­hatott volna velük, mig a hordót a födözékbe hengerítjük. Egyszerre csak egy tizedes áll a hadnagy elé. — Hadnagy urnák alássan jelentem ha addig élek is, de iszom egyet! — szól s már ki is ugrik a födözékből. A hadnagynak, az egész századnak eláll a lélegzete. A tüzelés megszű­nik s mintha az oroszok is egy pil­lanatra meglepetésükben elhallgatná­nak, hogy aztán annál sűrűbben, most már valamennyien a nyugodtan a hordó felé baktató tizedesre lőjje- nek. Az pedig megy rendetlenül. A hordanál lehasal, bajonnetjével beüti a hordó dugaszát s iszik, iszik, fá­radhatatlanul. Lélegzetüket visszafojtva lesik baj­társai a történendőket. Izgalmas percek I — Már agyonlőtték I Hisz nem is mozdul 1 — mondogatják. Ekkor, oh csodák csodája, föláll a tizedes, nyugodtan visszaballag a századhoz az oroszok rettenetes tü­zelése közepette. — Hadnagy urnák alásan jelentem most már gyühet a muszka 1 S ment vissza előbbi helyére s tüzelt tovább az ellenségre. * Szeptember 7-én este Hődéinél az oroszok megtámadták haddlásainkat. Nem rohammal, csellel. Csapatostól jöttek felénk. Már messziről kiabáltak: Nye sztrelatye 1 (Ne lőjj 1) Sapkáikkal integettek s közben folyton nyomul­tak előre. Tiz-tizenöt lépésre érve, az első soraik fegyvereiket a mega­dás jeléül lerakták a tőidre, erre a mi öreg népfölkelőink is készen tar­tott fegyvereiket lábhoz helyezték. Az oroszok csak ezt várták. A kö­vetkező pillanatban a hátul álló so­rok az előttük guggolók feje fölött irtóztató sortüzet adtak. A népfelke­lők tömött sorai meginogtak. Egy részük szuronnyal támadt a musz­kákra, egy részük visszalőtt. Persze a háromszoros túlerő hamarosan végzett velük. Sokan elestek, meg­sebesültek, néhányan fogságba kerül­tek. A foglyokat hátra vitték és A. faluban vonatcsapatjaikkal őriztették őket. Még azon éjjel egyik népfölkelő a 18. ezredből pusztakézzel megfojtott egy orosz kocsist. Civil ruháját ma­gára szedte, megszökött és ötödnapra szolgálattételre jelentkezett a száza­dánál. Felszerelték. Hetednapra a muszkák a turbiai ütközetben agyon­lőtték. * Hogy mennyire közönyössé válik a háborúban a katona, mutatja a következő eset: Szeptember 8-ika óta vonultak visszafelé. Naponkint harcolva az előretörő muszkákkal. Szeptember 16-án Cigány galíciai falu

Next

/
Thumbnails
Contents