Harangszó, 1915-1916
1916-02-06 / 30. szám
234. HARANGSZÖ. 1916. február 6. ezen útra ? Mondhatod-e, hogy a kö- nyörület részesévé lettél? Úgy légy te is könyörületes másokkal szemben, mint ahogy a te Atyád is a mennyekben könyörületes. C. Farsang. Nem is vettük észre, hogy a farsang már hetek óta közöttünk jár. Az idén, a nizzai Karnevál herceg is csendesen jött és csendesen fog távozni, mint egy elröppentett halk sóhaj. A farsang jöttét nem jelezték sehol sem mulatozásra csábi ó öles falragaszok, s ha bekukkantunk az elárvult báltermekbe, vakító tényözön helyett csak esztendős port látunk, réveteg félhomályt s egy vén pókot, mely csöndes nyugalommal, buzgón szövi, szövögeti kormos hálóját a sarokban. Az idén olyan ridegnek, olyan sivárnak és olyan örömtelennek tűnik fel a farsang, — és valóban az is. Minden lélekben egy kis gyászlo- bogócska van kitűzve, ez eléggé jelképezi a mélységes, néma gyászt. Igaz, hogy megacélosodtunk, megfinomodtunk a tengernyi szenvedések közepeit. Most olyan súlyos terheket cipelünk, ami alatt máskor összeroskadtunk volna. A megpróbáltatások súlyos napjaiban, a Szentlélek öntött hitet és erőt belénk, hogy megtudjunk állanihelyünkön szilárdan. Az önzés és a kishitűség kihalt, vagy legalább is elhomályosodott belőlünk. Az egyéni vágyak megsemmisültek, elenyésztek. Most, népmilliók szívében egy a vágy és a népmilliók egyet kérnek imáikban Istentől... Azelőtt is örök sóvárgás élt az emberiség lelkében, a napfény, a természet, a boldogság és a virágok után. De soksok hiábavalóság képezte a vágyak lényegét. Ezek a vágyak eltűntek. Lelkünk a szenvedések tengerében tisztára mosódott. Pedig úgy hiszem : minden szin, minden ékesszólás és minden földi kincs, mit sem ér, mert eltűnik, megsemmisül, mint a virágillat ősszel vagy a fény, ha az éj leszáll. Csakis a lélek lehet fontos, mert halhatatlan és örökéletü. A szú — mint a csendes, nyári eső — finoman pereg az ajtófélfában, a kályha dalolva sír, az öreg nénikék kezéből kihullanak a kötőtűk, el-elmélázgatnak, fonnyadt szájukról sóhaj röppen, fénytelen szemükből egy-egy könny pereg... Ki tudná, mi juthatott eszükbe az idei farsang elején!... Talán az, hogy nem lehet már messze, nem késhetik már soká az a nap, amikor agyongyötört — de tisztára mosódott — lelkűnkből, parányi angyalkezek kiemelik a gyászlobogót és fehéret tűznek helyére. És akkor ismét szép, vidám lesz az élet s gyönyörűen szép. .. Most nem csilingel a szán, nincs hó, szomorú a farsang, fekete a tél. Maholnap tavasz köszönt reánk, virágos, napfényes tavasz. Higyjük, hogy ez a tavasz szép lesz. Kinyil- lik majd az ibolya, rózsa, margarét és kizöldül a rét. Tavasz virágai mindmind kinyílnak, sok nagyon sok virág lesz és kitudja nem-e kell majd tele szórni a tavasz virágaival az utat; azok előtt aki« hősök és akik messze földről sietnek haza, szeretteik közé ? Kitudja! ? Imádkozzunk! Hogy megtisztult lelkűnkbe mielőbb beleragyogjon a napsugár, s vele együtt a boldogság, az öröm, a derű.. Hisz nem lehet már messze... nem késhet már soká... Mindnyájan érezzük, hogy nemsokára igazi örömökre ébredünk. Vágyainktól már csak a szürke köd választ el bennünket és ez a köd már is oszlani kezd. Vigasztalódjunk I Legsúlyosabb keresztjét már készül letenni az agyongyötört emberiség. A karácsonyfa elégiája. Irta: Farkas Mihályné. Sudár fenyő voltam, magas bérc szülötte. Karácsonyfává avatott végzetem, a Megváltás nagy emlékünnepén. Ott álltam, dús kincsekkel meg- rakottan, és ami pazar szépség van a világon, mind rajtam tündökölt. Temérdek lángocska libeg-lobogott ágaim hegyén, s sziporkázó csillagok özöne áradt időnként lombjaim sűrűjéből. Pompás füzérek, a szivárvány minden színében virulok, kigyództak, ringatództak rajtam, s ezüst-arany szálak — mint a tündér-leányok hajzata — hálóztak be mindent; egy láthatatlan kis csengetyü pedig folyton csilingelt olyan csodálatosan édes hangokon, ahogy csak a menyország szólhat, mikor a földhöz beszél. Mosolygó angyalkák lebegtek körülöttem imitt-amott, főbüszkeségem mégis az arany madár volt, két szárnya kitárva, repülésre készen. Óh menynyivel szebb volt ez, a komor kő- száli-sasoknál amiket a hegytetőn láttam mikor lassú szárnycsapással átúsztak fölöttem a levegő-égen, hogy sziklafészkükbe visszatérjenek I És az a sok drága-kő, ami ott him- bálódzott rajtam szemkápráztatón! Ragyogó smaragd, mélytüzü rubin és tündöklő gyémánt — ismerem jól mindannyiát, kis törpe manók incselkedve, ilyeneket kínáltak a karcsú hegyi-leányoknak, mikor holdfényes éjszakákon együtt táncoltak a tenyéren. Fennt homlokomon pedig, égretörő ágaim legmagasabb csúcsán, ott fénylett egy szép csillag, magasztos küldetésem jele, záloga. Ujjongó, boldog emberek vettek körül, — a szemekben örömkönny, a szívekben megilletődött jóság, szeretet, — és mind e fény, pompa, boldogság, belőlem áradt I óh, tudtam, hogy a fejsze elvágta éltem gyökerét, és a lassú elmúlás lesz immár végzetem, de nem sajnáltam ifjú éltemet, mert egy ilyen óráért érdemes volt élni, és a halál nem túlságos ár. Karácsonyfa voltam I Aztán jött a józan, szürke reggel, lassan pirkadó virradat után. A földön hevert körülöttem a sok papiros lánc, mit az imént még drága ékességnek hittem, szárnyaszegetten gubbasztott az arany-madár is, akkor láttam, hogy csak cserépből volt szegény! Majd pákosztos gyerekhad sereglett elő, és civódva tépte ágaim édes terhét. Meg meggyujtották csonka gyertyáimat és nem bánták ha a lang megperzseli szép zöld ágaimat, és az olvadt viasz, mint az emberek könnye, súlyos cseppekben alápereg. És hogy nem volt többé mit zsákmányolni rajtam, és ernyedvén bennem az életerő, lassan hulladozni kezdett sok szép tű-levelem, eltakarítottak az útból, bevittek a belső szobába mint ahogy megtűrt emlékekkel tenni szokás. Napról-napra csupaszabbak lettek ágaim, de azért boldogan viseltem homlokom csillag-ékességét, a téli napfényben meg-megcsillant egy-egy drága-kő, meg-megcsendült a kis harang, karácsonyfának tudtam magamat ! Nem tartott sokáig ez az örömem se. A suta szolgáló, ahogy takarítani bejárt, vigyázatlanul, gyakorta meglökött. Kiesett egyszer a kis harang nyelve is, és amint csörrenve egymáshoz ütődött, apró szilánkra törve hullt alá hol egyik, hol a másik, a sok gyémánt, rubin, smaragd. Tarka üvegből volt valamennyi, és belül üres, mind ahány 1
