Harangszó, 1915-1916
1915-12-12 / 22. szám
172. HARANGSZÓ. 1915. december 12. olvassa ki belőle, hogy jött izenet a táborból, akkor egy pár perc múlva megkopogtatja a csapott tetejű, kis viskó ajtaját. Akkor azután egy párszor elolvassa a Szabó néni, meg az Ilonka külön-külön. Azután két kézre fogják azt a kicsiny kártyát, összedugják a fejüket, úgy olvassák együttesen. Óh, hogy milyen különös is az a messziről jött üzenet, csak pár sor az egész, abban sincs semmise, mégis úgy meg lehet könnyezniI. . . Most már olyan lázba estek az emberek a tábori levelezőlapok miatt, hogy még Farkas Tamás is saját úri személyében feljár a póstára. Igaz ugyan, hogy múltkor majdnem botrány lett a dologból. Az egyik vakmerő zsellérember ártatlan képpel azt kérdezte, hogy az Andris úrfi vájjon már hosszú karddal üti-e az ellenséget ? Majdnem, hogy végigvert a gúnyolódón. Hanem mintha a vasárnapoknak is más lenne a formájuk. A harang is lassabban, komolyabban csendül s beszédeseben száll végig az egyszerű falusi házak közt. Máskor könnyen lerázta az ember: jól van, jól I majd jövő vasárnap, most más dolgom van I Most azonban olyan zengőn szól, mintha az ércnyelvek nem is a harang falát, hanem az emberek szívét ütögetnék. Hogy is lehelne bedugni a fülét a hivogató hang elől 1 Hamar összekészül mindenki s azt mondja: megyek már! megyek már! Hanem az is bizonyos, hogy sohase ültek olyan csodálatos érzéssel a templompadokban, mint most. Még az Isten igéje is máskép zúg. Talán nem is egyszerű szó az, hanem valami messzeérő erős kar, mely be- lényul az emberek leikébe, bekötöz- geti sebeinket, s megrázza lelkiismeretünket. Sokszor égő szemekkel néznek a prédikáló tisztelendő urra, míg egyszer csak kicsordul a könnyük. Pedig, jaj, ha egyszer megnyílik annak a rejtett pataknak a forrása, akkor olyan bőven csurdogál, mint az öreg hegy mohás kövei közül alászivárgó, ezüstös erecske. Kijöveikor az ismerősök összedugják a fejüket : Na lássa, még a hithetetlen Fülöp Ferencék is leereszkednek az Úrhoz!... — Le bizony, de csak ha korbácsot éreznek I — Hát azt látta-e hogy a büszke Fekete Jánosnét hogyan rázta a zokogás ? Van oka rá, két fia van oda 1 Egyik vasárnapi istentisztelet után a tisztelendő úr ott marasztotta a gyülekezet férfi tagjait. Komoly szóval megemlékezett a rettenetes világháborúról, mely olyan nagy erőpróba elé állítja nemzetünket s mindannyiunk vállára olyan nehéz kötelességeket helyez. Súlyos keresztet hordoznak különösen azok, kik kedveseiket, férjüket, apjukat, családfentartójukat adták oda. Nem elég, hogy ezekben a hajlékokban fájdalom marcangolja a szívet, még a gond is egy asztalhoz ül az itthonmaradtakkal. A szegény asszonnyal, gyerekekkel együtt a gond, a nehéz szükség merít a tálba. Ki szerez kenyeret ? Ki hoz tüzelőfát? Ki ad téliruhát? Ki munkálja meg a parlagon heverő földeket! Az emberek szemében csillogni kezd a könny. Szótlanul helyeselnek a fejek: bizony úgy van I Nehéz idő ezl A tisztelendő úr pedig kérő hangon így folytatja: Szeretett híveim, a jó Isten minden rosszban jót és áldást rejtett. Ezt a borzasztó világháborút is javunkra fordíthatjuk, ha megértjük belőle az Isten beszédét, mellyel testvéri sze- retetre int bennünket. Arra kérlek mindnyájótokat: legyetek ezekben a szomorú időkben egymásnak testvérei. Felejtsétek el a múltat, temessétek el a haragot, némítsátok el a gyűlöletet. Ne legyen különbség szegény, gazdag, pór és nemes közt, legyetek testvérek, kik ugyanannak az Istennek megsegítő kegyelmét kö- nyörgitek s ugyanannak a Krisztusnak megváltó hatalmában bíztok. Néhány arcon nagy hirtelen valami különös hidegség ömlött el. Az ajak szélén megmerevedik egy-egy vonás. A beszélő lelkészről lassan az ablak felé fordulnak a fejek. A lelkész észreveszi a változást, de azért folytatja. — Az e}ső keresztyén gyülekezetről olvassuk a szentirásban, hogy „a sokaságnak, mely hitt vala, szivük, lelkűk egy vala.“ Nektek is csak akkor lesz egy szívetek, lelketek, ha igazán hisztek. — „És senki semmi marháját nem mondja vala a magáénak, hanem mindenük közös vala.“ — Mert közöttük senki nem vala szűkölködő, mert valakik mezőket, vagy házakat bírnak vala, eladván azokat, az eladott marhának árát előhozzák vala.“ — így olvassuk az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 4-ik fejezetében. És én arra kérlek titeket, szeretett híveim, így éljetek. Azt indítványozom : tegyük gyülekezetünket egy nagy családdá. Testvérek legyünk mindannyian s igaz testvéri szeretettel támogassuk egymást. Küldjünk ki egy bizottságot, mely mindenben intézkedik. Akárkinek, akármire van szüksége, ehez a bizottsághoz fordul s majd az gondoskodik anyagi segítségről, munkaerőről és mindenről, amire az embernek szüksége lehet. — Hát én ezt akartam elmondani. Egy pillanatra csönd támadt a templomban. Még annak a kis madárnak a kopácsolását is meg lehetett hallani, mely a templom melletti nagy fa vastag ágait kopogtatta végig. Az őszi napsugár besurrant az ablakon s világosságba vonta az oltárkép imádkozó Krisztusát. — Jó lenne! Bizony jó lenne ! — Szép is lenne I — Ez lenne az igazán helyes I — mondogatták a hátsó padsorokban az emberek. De a nemesi pártiak összenéztek s abban a minutumban megvolt a határozat. P'arkas Gergely tisztességadással így szólt: — megszívleljük mindnyájan a tisztelendő úr szép intelmeit, de azért, azt hiszem, bizottságot még se küldjünk ki. Megleszünk mi anélkül is I — Meg, meg I Jobb lesz anélkül! — Legalább nem veszünk össze! — jegyezte meg oldalt egy őszinte ember. Mikor maguk mögött hagyták a templomot, Farkas Gergely csöndesen odaszólt öccsének: — persze kellene a koldusnépnek a béreseink, meg a cselédeink segítsége, meg kellene a pénzünk ! Abból hát nem esznek!... Mindenki boldoguljon, ahogy tud! — Persze, hogy persze 1... hagyta helyben Tamás úr. Folytatjuk. Tanítók árváiért! Ne mondja senkise, hogy kihalt az emberek szivéből a szeretet melegsége s az áldozatkészség ereje I Negyedik hónapja gyűjtögetjük a filléreket a mi szegény tanító-árváink javára, s nem volt hét, nem volt nap, mely kisebb nagyobb összeget ne hozott volna erre a szent célra. Pedig honnan érkeznek ezek az adományok? Szegény gyülekezetekből, melyek nem dúskálnak az anyagiakban. Üggyel-bajjal élnek, gyötrődnek a sok kiadással, és mégis megérzik a nagy kötelességet, hogy itt adni kell, mert nem ennél a tételnél kell takarékoskodni I,,, Azután
