Harangszó, 1915-1916

1915-12-12 / 22. szám

1?0.

HARANGSZÓ.

1915. december 12.

siti őket a prófétai tisztség vállalására, hanem a szó nemes értelmében vett lelki míveltség: a csodás ragaszkodás, amellyel lelkűk Istennek mennyei dolgain csüng; az Istenbe vetett tántoríthatatlan hit, mely sokkal fogékonyabb talajra talál a szegény nép egyszerű gyermekében, mint a pompa és gazdagság közt fel- növekedett főúri sarj büszke szivében.

A próféták az üdvösségre kiválasztott zsidó nép fiai sorából kerültek ki. Abban az időben éltek, amidőn Izrael népe szép hazájában: Kanaán földjén, elfelejtette Isten nevelő intézkedéseit: az örömet s azt a sok megpróbáltatást, szenvedést, — amit főkép akkor szenvedett, amidőn idegen népek fogságába jutott. A hosszú várakozás alatt messiási reményét felada, letért az igazság útjáról s bálványimádásra s erkölcstelen életre adta magát. A próféták lelkűkkel látva a szomorú jövőt, mely az istentelenekre vár, feladatukká tették a szomorú viszonyok megváltoztatását. Az említett kettős szempontból működésűk is kettős irányú: egyfelől egészséges valláserkölcsi élet megteremtése által tartalmas jelen megalkotása, másfelől a jövő homályos képének kifestése, kiszinezése. S e kettős célhoz két utat választanak: 1. tanítanak, 2. megjósolják a Messiásnak közeli eljövetelét.

Tam7ásf<&mezején számtalan szebbnél szebb virág nyílott. Nekünk ezen rövid fejtegetés keretében nincs időnk arra, hogy külön-külön megálljunk minden egyes virág mellett s ismertessük azokat. Mi csak a ne- vezetessebb fajú virágokat akarjuk összeszedni s csokorba fűzni.

A próféták tanításának középpontjában Istennek imádsága áll, s különös, hogy ők, akik kivétel nélkül a zsidó nép szülöttei s mind ilyenek a ceremoniális zsidó kultus hatása alatt nőttek fel, tanításaikban már az evan- geliom felé hajló felfogást mutatnak. Sőt tanaikat sok helyütt tiszta evan- geliomi szellem lengi át. Jól tudjuk, hogy a zsidók isteni tiszteletének főalkotó részét az engesztelő áldozatok képezték s íme, ők kikelnek az áldozatok ellen. A külső isteni tiszteletet, mint magában értéktelen cselekedetet elvetik s Istennek belső imádását hangsúlyozzák. Az áldozat helyébe oda állítják Istennek kiengesztelésre szolgáló eszközül a szeretet gyakorlását. Nem az áldozati oltárok füstje, hanem a jó cselekedetek hoznak bün- bocsánatot. Ne bízzatok hazugságban mondván: „ Az Urnák temploma,

az Urnák temploma ez, hanem inkább valóban jobbítsátok meg a ti utaitokat és cselekedeteiteket és igaz ítéleteket tegyetek az emberek között“ mondja Jeremiás próféta. (7, 4.). Ezsaias könyvének első része 11. versében ezt olvassuk: „Mit teszek én a ti sok áldozataitokkal ? azt mondja az Úr, — a kosoknak egészen megégett áldozatokkal és a hizlalt barmoknak kövéreivel teljes vagyok és a tulkoknak, bárányoknak, bakoknak vérekben nem gyönyörködöm. “ Ugyancsak e szakasz egyik (16.) versében ezt olvassuk: Mosódjatok, meg, tisztuljatok meg, vigyétek el az én szemeim elől a ti cselekedeteitek gonoszságát.“ Mikeás próféta pedig így ir: Mivel menjek eleibe az Urnák? Mi módon alázzam meg magamat a felséges Isten előtt ? Avagy egészen égő áldozatokkal menjek-e eleibe ? Avagy esztendős borjukkal-e ? Vájjon kedvet találnám-e az Urnák ezer kosokkal ? 10 ezer olaj forrásból költ olajjal? Vájjon adjam-e első szülöttemet bűneim bocsánatáért ? az én méhemnek gyümölcsét az én lelkem gonoszságának váltságáért ? Oh ember, megmondotta neked az Isten, mi legyen a jó és mit kiván az Úr te tőled egyebet, hanem hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot és hogy megalázzad magadat és hogy a te Isteneddel alázatosan járj.“ (Mikeás 6, 7—8.)

Kárhoztatják a próféták a bálványimádást. Ezekiel könyve 8. részében hatalmas dorgáló beszédet mond azok ellen, akik a bálványoknak, pogány istennek hódolnak. Habakuk pedig a pogány kaldeusokra mutatva, ezekkel a szavakkal ostorozza a bálványimádást: Mit használ néked a faragott kép, ha annak faragója kifaragta azt, vagy az öntött kép, mely hazugságra tanít, mivelhogy bízik annak faragója az ő csinálmányában, hogy néma bálványokat csináljon ? Jaj, aki a fának ezt mondja: Serkenj feli és a néma kőnek: Ébredj fel 1 íme beborította arannyal és ezüsttel, de semmi lélek nincsen benne. (Habakuk 2, 18.) (Folytatjuk.)

Tábori levél,

Oroszország, 1915. nov. hó.

Halottak napján odahaza kimentünk akácfákkal szegélyezett temetőkertünkbe, ott néhány kapavágással széppé tettük szeretteink nyugvóhelyét, a múlt év elavult, elhervadt koszorúját újjal cseréltük fel. Ugyan- ’

azt cselekedtük orosz földön. Több i mint egy hónapig egy helyen tartó I elkeseredett harcok hőseinek sírjait is széppé varázsoltuk, nyírfakorláttal körülvettük, emléktáblát emeltünk. Halottak napján pedig elmentünk hozzájuk s megkoszorúztuk fejfáikat. Tartozó kötelességünknek tettünk eleget, épúgy, mint, amikor odahaza a hálás kegyelet kedveseink sírjához vezeti lépteinket. Ők is a mieink voltak, jóban-rosszban osztálytársaink, gyermekei annak a nagy családnak, amelyet nemzetnek nevezünk. Nem virágokból fontuk meg halottainknak koszorúnkat. Itt, ahol lövészárkok szántanak mély barázdákat erdőn és mezőn, ahol harci paripák, ezer és ezer harcos tarol le mindent — nem nyílik virág. Kimentünk a mellettünk elterülő végtelen nagy erdőségbe, fenyő és cserfa galyakat téptünk és azokat fontuk meg koszorúnak. Ennek az erdőnek egy részéből űzték el a mieink az ellenséget néhány héttel ezelőtt. Úgyhogy van katonai temetőnk halottjai között olyan, akinek sírjára koszorúként került annak a fának lombozata, amely alatt oltalmat keresett védtelen életének; azok az immár elsárgult levelek ölelik körül sírkeresztjét.

Hőseink megkoszorúzása ünnepély keretében történt. A természet is gyászolt. Száraz, holt-levelek az ágakon. A természet élete is csupán emlékezés; emlékezés a tavaszra, a színre, ép olyan, mint szerény ünnepünk.

Elgondolkodó lélekkel álltuk körül hőseink sírjait, Kath. kollegám beszélt a holtakról. Előttem pedig, mint az esemény néma szemlélője előtt elvonult az odahaza temetőket látogató gyászruhás sereg fekete s megható tömege, akik révetegen tekintenek szerteszét, keresnek valamit, keresnek valakit, keresnek egy sírt, egy fejfát, egy göröngyöt, egy hantot, keresnek és nem találnak. Körüljárnak a néma sírok között, keresnek egy helyet, amelyben életük, boldogságuk, reménységük, vidámságuk, kenyérkeresőjük pihen — és nem találják. Idegen földbe, messze-messze, talán jeltelen, talán egy ilyen tömeg temetőben pihen az, aki nekik mindenük volt. Lehet, hogy éppen mi álljuk körül a fel nem talált sírt s mi küldünk szívből jövő, hangtalan imát a Mindenható trónusához.

Mennyi örömöt, reményt, boldogságot, sóhajt, könnyet takarnak eme idegen földön domborodó sírhantok I Búsan, levertén, vigasztalanul kellene