Harangszó, 1915-1916
1915-12-05 / 21. szám
ié2. ÜAkAÜGS2Ó. 1915. december 5 örökre bezáródott mögöttük. Benn az Éden kertben újra kisütött a nap, újra pompáztak a virágok, újra megszólalt a madárdal, újra csergedeztek a patakok, — de ők ebből nem láttak, nem hallottak semmit: az ő lelkűk tavasza letűnt, az ő örömük elhalt, előttük ott állott a való élet útja : göröngyös, tövisekkel benőtt ut. De Isten nem zárta ki szeretetéből az embert. A tavaszra, melyet ez bűne folytán elveszített, atyai kegyelméből új tavaszt hozott el. Évezredek vi- harzottak le az emberiség történetében, amig Krisztus, Istennek egyszülött fia megjelent s benne és általa a bűn rabságában sorvadó emberiségre az üdvösség tavasza felragyogott, azonban e hosszú, szenvedésteli évezredeken is Isten szeretete vonul végig. Arra szolgálnak ezek, hogy a bűn homályában tévelygő embernek megmutassák a helyes utat s szívét- lelkét fogékonnyá tegyék az üdvösség tavasza által nyújtandó gazdag ajándékok befogadására. Az a hosszú idő, amely a paradicsomi boldogság elvesztésétől Krisztusnak a földön megjelenéséig lefolyik, kegyelmi előkészítési idő. S amint a természetben a tavasz előre küldi követeit, hogy bejelentse érkezését az embereknek, akként az üdvösség tavaszának is voltak előhírnökei. Még hó borítja a tájat, már is előkandikál a hó közül az ártatlan hóvirág; még hűvösen süvít a márciusi szél s már is megjelennek a fecskék s mi örömmel várjuk a tavasz közeledtét. A bűnnek vastag hórétege takarta be az emberek lelkét is, az egymás iránt érzett gyűlölet hideg szele zúgott-^még az emberek között s már is megjelennek a biztató hóvirágok, a kedves fecskék s meghozzák az örömhírt: múlik a zordon tél — közeleg a tavasz. Azok a szavak, amiket Isten mindjárt az első emberpár vétkezése után a bűnre csábító kígyónak Krisztusra célozva mondott: „Annaktelette ellenkezést szerzek te közötted és az asszony között, a te magod és az ő magva között: az megrontja tenéked fejedet...“ (I. Móz. 3. 15.), — azok a szent Ígéretek, amiket az Úr kiválasztott népe hű fiainak, egy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett: „ ... a földnek minden nemzetiségei megáldatnak tebenned“ (I. Móz. 12. 1, 26. 4, 28. 14.) ,Nem vétetik el Judától a birodalom és a törvénytevő az ő maradékától, míg nem eljő a a Messiás és sok népek gyűlnek ő hozzá“ (I. Móz. 49. 10.) — ezek a szavak, ezek a szent Ígéretek égi hóvirágok, mennyei fecskék, melyek azt hirdették az istenfélő lelkeknek: Ne féljetek! ne csüggedjetek, — közeleg a lelkek tavasza ! Folytatjuk. A láthatatlan kéz. Elbeszélés. Irta : Kapj Béla. Kilencedik fejezet. A lövészárokban. Folyt. 20. Az oroszok lövészárkától lassan, csöndesen elhúzódtak. Hason csúsztak egymás után, csak a dombhaj- lásnál egyenesedtek ki s verődtek csapatba. Szabó János rábízta egy káplárra a csapat vezetését, ő meg előreosont útat kémlelni. Szürkülésre helyt voltak. Az emberek csak akkor látták, hogy jóllehet egész éjjel gyalogoltak, mégis kicsiny távolságnyi utat tettek meg. Ott húzódott előttük a két lövészárok, közöttük meglátták a merítős kútat. Szabó János az óráját nézi. Pontosan hét órakor iszonyú csattogással megindul az ágyútűz. Gránátok csapkodnak az orosz lövészárok körül. Fekete tölcsérekbe tornyosodik a kivágott föld, s tompa zuhogással robban alá, mintha láthatatlan felhő föld- és kőesőt ontana alá. Rézsűt egy kis bepillantást kapnak az orosz lövészárokba. Nyüzsög a sok katona, úgy látszik, sejtik, hogy mi készül. Nyolckor elhallgatnak az ágyuk, rá tiz percre rettenetes: rajta I zug végig a széles mezőségen. A magyar lövészárokból kiugrálnak az emberek, kezük görcsösen szorítja a fegyvert, mellük zihál, szemük tűzben lángol, úgy rohannak az oroszok felé. Si- koltva recseg a trombita, zúg az egymást biztató kiáltás, megindul a föld. Talán nem is emberek, hanem szárnyas paripákon száguldó félistenek rohannak az ellenség felé. Egyszer csak megindul az oroszok puskatüze. A raj fába belefelesel a gépfegyver s egész sort egymás mellé fektet a rohanó tömegből. Szabó János jó előre kioktatta embereit. — Vigyázzatok, fiúk, most 'kezdődik a mi táncunk I Rajta I — Rajta I.. . Előre I... Éljen a haza!... Zúg a kiáltás s a dombról rettenetes sebeséggel, mint valami gátat szakított hegyi patak, alázúdul negyven elszánt ember. Egy pillanatra gyökeret ver lábuk s gyilkos puskatüzet bocsátanak az oldalt fedezetlenül maradó, meglepett oroszra, de azután megint tovább rohannak. Egy- egy földre bukik közülök. Jajgatás, hörgés, Isten veled pajtás, hangzik mindenfelől. De a többi elszántan rohan s a következő percben egyesül a rohamozó fősereggel. Beugrálnak a lövészárokba s elkeseredett kézitusára mennek az orosszal. — Üsd!... Vágd 1. .. — Ne hagyd magad I... — Tanítsd meg a kutyátl... Szabó Jánosra hárman is rávetik magukat. Valami fedezéknek támasztja hátát, úgy dolgozik. Golyó már nem igen fenyegeti, puskatussal, szuronynyal, bicskával, körömmel, fogakkal megy a harc. Egyik a torka után kapkod, de azt mellen ragadja. A másik a lábát akarja kirántani, hogy földre zuhanisa. de ezt meg úgy rúgja fejbe, hogy véres arccal felhömbölyö- dik. A harmadik hatalmas szál orosz csizmája mellől kirántja hosszú, görbe kését, mélyen lehajol s a balkarjával védekezve, igyekszik Szabó Jánossal végezni. Áz első egy kis levegőre kap s fejbe üti. Szabó János egy pillanatra megtántorodik s már feléje vág a görbe kés. De ekkor lélekszakadva odarohan Tóth Ferkó s szuronyát hátába döfi. A hatalmas orosz bődülve pördül egyet, azután estében belemeríti kését Tóth Ferkó lágyékába. Magasra rántott felső ajka alól vigyorogva világítanak ki fehér fogai, azután megüvegesedett tekintettel odazuhan a megtántorodó Tóth Ferkó lábaihoz. A halottakon kívül 250 embert elfogtak. Két géppuska, sok lövőszer, meg élelmiszer került a magyar sereg birtokába. A szanitészek gyorsan összeszedték a sebesülteket. Tóth Ferkót ölbe kapta Szabó János, úgy vitte a kötözőhelyre. — Köszönöm pajtás, mondta meg- indultan szorongatva a kezét, megmentetted az életemet. Az a fejét rázza. Ajka szederjesre válik, arca fehér, mint szemben a kopasz hegy taraján az éjjel esett hó. — Nem én ! Nem én I Kezét emelni próbálja, azután súgva mondja : — az Isten I... Néhány pillanatig mereven néz maga elé, mintha a töléje hajló arcot se látná. Azután megint hirtelen fellobban szemében az élet tüze s görcsösen megszorítja a kezében nyugvó kezet: — Úgy-e mégis lehajolt hozzád, János ?...
