Harangszó, 1915-1916
1915-11-28 / 20. szám
156 HARANGSZÓ. 1915. november 28. kétszer lő és talál. Reggel azután kiderül, hogy egy jól kifejlett disznó volt az éjjeli látogató. Ott feküdt a két lövészárok között. A legények engedélyt kértek: hadd hozzák be azt a kívánatos pecsenyét. A kapitány ur végre megengedte. Ekkor azután fehér kendőt lóbálgat- tak az orosz felé, egy tagbaszakadt mészáros legény pedig ingujjra vet- köződve, késeket tartva a kezében, szépen kisétált a szétnyújtott lábakkal fekvő sertés díszpéldányhoz. Az oroszok nevettek és nem lőttek. Ő meg biztos szakértelemmel elfelezte az állatot, a felét vállára kapta s becipelte a lövészárokba. Ekkor azután az oroszok bújtak elő s ők is hazaszállították a nekik jutott fél disznót. Volt azután olyan disznótor, hogy otthon se különb. Hat napig tartott a békesség. Váltogatva jártak a kútra s nem volt semmi baj. Hetedik nap valami borzasztó dolog történt. Az oroszok elvégezték a vizhordást, s a mieink közül éppen a szelidlelkü tanító jött visszafelé, mikor az oroszok hirtelen golyózáport zúdítanak rá. Egy pillanatra gyökeret ver lába, azután sebes iramodással szalad a lövészárok felé. Körülötte süvít és kopog az ellenséges golyó. Egyszer földre zuhan, de megint felugrik s tovább rohan. Szerencsésen beérkezik, csak egy ujját lőtték el a hitvány gazemberek. Körül veszik, végigtapogatják, egyszerre csak.elkezd kacagni, de olyan rettenettes, velőtrázó kacagással, hogy az emberekben elhül a vér. Azután fordítva felkapja a kulacsot, szájához emeli s amint mind magasabbra emeli, csobogva csorog a földre a véren szerzett drága víz. ó meg csak emeli, mindig magasabbra emeli s kacag könyhullásig. Megőrült 1 A Muszkaszorítóban szótlanul ülnek egymás mellett az emberek. Mind egyre gondolnak, de egyik se beszél. A tanító helye üres, ki tudja: jön-e közéjük valamikor is ? Tóth Ferkó közelebb húzódik a tűzhöz, ma még nem is vehette elő a könyvecskéjét. Magának olvas, lassan, pontosan, minden szónál ráhelyesel fejével, mim ha azt mondaná: bizony igaza van. A többiek csöndesen szemlélik. Talán irigylik is, hogy olyan nyugodtan nézi az események folyását. Mikor beteszi a könyvet s vissza akar húzódni, az egyik rászól: — Nekünk is olvasson valamit. Ebben a nagy elhagyatottságban mindig valami melegséget érez az ember, ha komoly szót hall. Tóth Ferkó lassan körülnéz, mintha kérdezni akarna valamit. De hárman, négyen is közbeszólnak: akinek nem tetszik, az nem hallgatja I. .. Nem felel semmit, csak fejével int, azután olvassa: „elfelejtkeztek az intésről, mely néktek, mint flaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr dorgálását és el ne fáradj lelkedben, mikor ő tőle dorgáltatok Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja és megostoroz mindenkit, valakit fiává fogad. (Zsid. 12, 5—6).* Sötétség borul a szobára. Végig- heverednek a nyirkos szalmán, né- hányan beszélgetnek, mások hallgatnak. Már jó ideje egész másról folyik a szó, mikor az ajtó melől megszólal egy hang: — furcsa dolog, hogy a biblia mindig arról beszél, hogy az Istent szeressük. — Na, már most meg maga is prédikál! szól közbe gúnyos hangon valaki. Ez a Bibliás Ferkó mindenkit megront. — Azt is furcsállom, hogy ostorütésekből ismerjük meg az Isten szeretetét. Senkise beszél, mégis úgy érzi az ember, mintha láthatatlan kötelékekkel egybekapcsolódnának a lelkek. Mintha rejtelmes nesz kergetné a gő- zölgős levegőjű helyiségben a némaságot, szelíd rezdüléssel összecsapódnak a hit és tudás nagy világának kettős szárnyai. Szabó János csöndesen nekitámaszkodik az ajtófának s közönyös arccal tömködi pipáját. Egyszer csak megszólal: — Az elsőhöz nem értek, de a másodikhoz én is tudok valamit. Emlékszem, hogy gyerek koromban úgy megharagudott rám az anyám, hogy szót se szólt, csak elnézett a fejem fölött, mintha nem is volnék. Jobban fájt a némasága, mint a korholó beszéde. Az elkerülő tekintete jobban vert, mint a keze. Mikor azután korholt, újra megvert, akkor sírtam, de örömömben. Sohase felejtem el 1... Megint csönd feküdt a szobára. Maguk elé meredve, csöndesen gondolkodtak az emberek s tálán az is eszükbe jutott, hogy milyen csodálatos valami az a bibliai szó. Beleesik az ember leikébe, behullámozza csöndes, tunya felületét s addig mozgatja, addig verdesi partjait, mig egyszer csak a legcsodálatosabb igazságokat ébreszti fel benne. — Igaza is van. Szabó Jánosnak, mondja rövidke idő múlva az egyik öreg, az Isten ostorától ráeszmélünk az ő apai szerelme nagyságára. — Nem én mondtam, — szól közbe Szabó János, — én csak az édesanyámat említettem. — Mégis úgy van ! Inkább viselem az ostort, csak érezzem, hogy az Isten törődik velem. Ha véresre ver is, nem bánom, tudom, hogy meglátott, érzem, hogy akar velem valamit. — Én is így vagyok, — szól közbe mély meggyőződéssel Tóth Ferkó. De azt is érzem, hogy az Isten keze mindig megsegít. Szabó Jánosnak még a multkorról egy kis kötődő keserűség maradt a szíve mélyén. Csak éppen akkora méregcsepp, mint amekkora a méhe fu’lánkján beleszalad az ember testébe, de azért éppen elég ahoz, hogy nekiugraszkodjék aző öreg barátjának. — Beszéd, beszéd, üres beszéd! Majd ha végig vágódsz Ferkó a harmatos réten s beleharapsz a fűbe, nem tudom, lenyúl-e majd hozzád az Isten keze ? Tóth Ferkó arca halálos komoly marad. — Én tudom !. .. Kis idő múlva hozzáteszi: — az asszonyom, meg a szegény kis cselédeim is megérzik majd, hogy ő hozzájuk is lehajol. Nem szerette a dolgot Szabó János. Tréfának indította s testámentom készítő, hitvallást tevő komolyság lett belőle. De már nem állíthatja meg a szót, mikor utolján ezzel végzi be Tóth Ferkó: — Hozzád is lehajol még, jól vigyázz rá, János I.. . Eddig egy kis csöndes féltékeny- kedő haragot rejtegetett lelkében a Tóth Ferkó irányában, most meg valami alázatos megszégvenülés félét érzett vele szemben. Ejnye, ejnye, ezt nem jól csinálta!. .. Hogy is mondta Tóth Ferkó nem régiben: nem a csillagok számától függ a sar- zsi, hanem attól, hogy milyen becsület'el viseljük. Ttudta ugyan, hogy semmi rosszat nem tett, mégis lassanként elöntötte arcát a szégyenpír. Szegény tanítót elszállították. Üveges tekintete riadtan meredt maga elé, dühöngve tört, zúzott, nyakáról letépte a zubbonyt, mellén felhasította az inget, s rémesen kiabált a csöndes éjszakába: — vizet 1 vizet!. . . adjatok vizet I.. . Egy hétig semmise történt. Az ezredtől az a parancs érkezett: az állást tartani kell s az orosz támadást minden áron ki kell védeni. Elmúltak a régi, békés idők. Az oroszok éjjelnappal támadtak. Mikor észrevették, hogy szuronytámadással nem boldogulnak, aknákkal próbálkoztak.
