Harangszó, 1915-1916
1915-11-21 / 19. szám
146. harangszó. 1915. november 2l. tengert. Ments meg, Uram minket, mert mindnyájan elveszünk. Hozd révpartra a béke hajóját, amely felett hosszú idő óta tombol a háború vihara. íme, az ének szavaival sóhajtunk tehozzád: Gondviselő édes atyám, kérlek, engem meg ne utálj, onnét felül vigyázz reám, mert ezer bú baj száll reám. Édes teremtő jó Uram, im lásd meg, mire jutottam : Az ég alatt, a föld színén, nincs olyan árva mint én. Szegény fejem hozzád hajtom, minden dolgom reád hagyom. Légy az én édes gyámolóm, előttem járó csillagom. Istenem téged kérlek, leljen meghallgatást nálad imám. Segélj a családunkhoz, hogy ővelük együtt áldhassuk szent nevedet. Akik pedig itt pihennek jeltelen sírjaikban, fogadd lelkűket hozzád, szent országodba. Légy velem és hallgasd meg fohászomat a ^ te szent fiad a Jézus által. Ámen. A harcoló katonák gyógyításáról. Irta: Dr. Kovácsics Sándor főorvos. Nem uj dolgokról lesz szó az alábbiakban. Nem is ismeretlen orvosi működésről, hisz a jó ismerősök, a rokonok, a fiú, a családapa már személyesen meghozta a hirt, hogy megy odakünn, a fronton az orvosi, az egészségügyi szolgálat. — Mégis azt hiszem, némi érdeklődést elégít ki, ha egyet-mást elmondunk erről a mai nap oly súllyal biró, jelentős katonai egészségügyi szolgálatról. Az orvos a katonai keretben is orvos, akinek az a hivatása, hogy a betegségeket kifürkéssze, megállapítsa, meggyógyítsa s előrelátó intézkedéseivel a járványos betegségektől (cholera, tífusz vérhas stb.) megmentse úgy a katonákat, mint a polgári lakosságot; — valamint a betegség is bizony közönséges polgári betegség akkor is, ha a betegen — katona ruha van. Ez a lényegen nem változtat, de meg jobban is esik a betegnek is, ha nem katonásan kezelik. Az emberi természet ilyenkor kétszeresen óhajtja a gyengédséget. A háborúnak egyik réme a járványos betegségek elterjedése. Ki van mutatva pontos, megbízható adatokkal, hogy sok háborúja az emberiségnek nem volt oly pusztító, nem követelt annyi áldozatot, mint az ugyanakkor fellépett és elterjedt járványos betegség. Ez .a tény mélyen bevésődött a köztudatba s a 70-es években, a háború kapcsán fellépő cholera pusztításának szomorú jelenségét inkább emlegetik, mint magát a háborút. S ma mit látunk? A háború mérhetetlen arányokban folyik egész Európában: oly nagy tömegek állanak szemben egymással, több mint egy éve, mely minden előzetes kombinációt halomra dönt s mégis ki beszél choleráról, vérhasról ? Senki! Miért ? mert bár egy két helyen elő is fordul, de ez nagyobb kiterjedést nem tud ölteni, nem tud járványossá fejlődni. A tömeget védi a modern orvosi tudomány összes fegyverzetével : orvosaival, megfigyelő állomásaival, laboratóriumával, kórházaival stb. íme, mennyire érthető, jogosult a biblia szava: „tiszteld az orvost a szükség miatt“. S ebben a mondásban az orvosra a legmegtisztelőbb, hogy még a tiszteletért is megdolgozik. Más embernek a címe, állása stb. után, az orvosnak a munkája után jár ki a tisztelet. Hisz a világon legszebb boldogság, az igazán, mindig szép: jót tenni másokkal, s ha az önfeláldozással jár, mint ahogy az orvos munkája azzal jár, hisz a saját élete folyton veszélyben van, kétszeresen, felemelően szép. A harctérre vonuló csapatokhoz orvosok vannak beosztva. 400—500 emberre jut 1 orvos. Amint látjuk itten sokkal kedvezőbb a helyzet, mint a polgári életben, hol sok helyen 5—10 ezer lakosra jut egy orvos. S ez az orvos állandóan a csapatok mellett van, vagy ezek közelében, 1—2 kilométer távolságban tartózkodik. Harc esetén az orvos védettebb helyet keres, hogy úgy maga, mint az odavitt sebesültek mentve legyenek a további életveszélytől. Mindenik katona zsebében van egy kötszer csomag. Ez arra való, hogy vele a szanitéc, vagy akár maga, akár pajtása vagy tisztje sebét beköthesse, vérzését csillapíthassa. Erre ki van oktatva az egész legénység. Az egyes századoknál vannak az úgynevezett szanitécek, sebesültvivők, kik a sebesülteket felkeresik s az orvoshoz vezetik, szállítják: hordágyon vagy kocsikon. Ezek a sebesült vivők* ki vannak oktatva arra, hogy kell a beteget szállítani, hogy kell ideiglenesen a sebbel elbánni. Be van osztva gyógyszolga, ki az életmentéshez szükséges gyógyszert, kötőszert, műszereket viszi a hátibörönd- ben. Az egészségügyi személyzetet szükség szerint gyarapítják, mert a gyógyulás lefolyása, lehetősége nagyban attól függ: milyen volt az első segély, megvédtük-e a sérülést a további fertőzéstől I Annyi orvossal nem lehet ellátni a harcban levő csapatokat, hogy az orvos maga köszöntse — először — minden sérülést szenvedett katonát. Ez esetben kire-kire hosszú idő múlva kerülne a sor s ezalatt elvérezhetne. Hogy a seb vérzését és fertőzését (szennyel, földdel való érintkezését) megakadályozzuk, vagy maga a sebesült, vagy a közelében levő pajtása azonnal beköti a zsebében levő, becsomagolt kötöző anyaggal (tiszta gazé, vatta, pólya). A sebesülés helyéről, tehát a tűzvonalból nem tud a saját lábán távozni, a sebesült vivők viszik el hordágyon. Ez a hordágy rudakra kifeszített erős vászon. Ha az első segély-hely távolabb van s a sebesültek száma oly nagy, hogy ily módon elszállítani nem lehet, arra a már többnyire előkészített, szalmával kibélelt szekereken, kocsikon vagy gépkocsin szállítják őket az orvosokhoz. A segélyhelyen levő orvosok megvizsgálják a sérülést: ha szükségesnek találják újból bekötik. Működésük irányelve az, hogy a sebesült a további, hátra felé való szállításra alkalmas legyen. Tehát a seb védve legyen, ne vérezzen, a baj ne fokozódjék, ne fájjon elviselhetetlenül : ez okból p. u. a tört végtagokat jól, helyesen kell rögzíteni. Innét a sebesült különféle szállító eszközökön tábori mozgó kórházba, vagy állandó jellegű kórházba jut. A szükséges nagyobbb, berendezést és szakképzettséget igénylő műtéti beavatkozást itt végzik el. Ezekben a kórházakban jut sebesülése végérvényesen olyan helyzetbe, mely a gyógyulás kezdetét veszi. Mielőtt azonban a hadiműveletek szinterét elhagyná, 5 napi megfigyelésben részesül ; hogy ha fertőző betegsége is van, elkülönítik s így társait a fertőzéstől megóvják, a betegség behur- colását megakadályozzák. Ily célt szolgálnak a gyűjtő, megfigyelő állomások, melyek barakkokban vannak elhelyezve, hogy az épület könnyen és alaposan tisztántartható, fertőtleníthető legyen. A csapatorvos naponkint, reggel tart úgynevezett „maródi vizitet.“ Azokat, akiknek betegsége hosszabb időt igényel a gyógyulásra, vagy fertőző természetű bajuk van, a legközelebbi egészségügyi intézetbe küldi (dandár e. ü. intézet, tábori kórház). Ezek közvetítésével kerülnek azután a megfigyelőkbe, hol alapos vizsgálat után megfelelő osztályozásban részesülnek. Érdekes és fontos, hogy van ily állomás berendezve s milyen az eljárás. A sokszor nagy tömegben érkező betegek vagy sebesültek elő'
