Harangszó, 1915-1916

1915-11-14 / 18. szám

1915. november 14.

HARANGSZÓ.

141.

ágyhoz, a test, ha szenved is, de bőséges vigasztalást vesz a lélek, mert az igéből gazdag áldást merít.

A betegség okozta háborúsághoz csakhamar más háborgatás is járult. Alighogy második házasságából származott első gyermeke megszületett, a Haller rokonság megmozdult, hogy első férjétől maradt gyermekeit tőle elvegyék. S mind kettőt: a fiút és a leányt is a kath. hitben neveljék. Az eljárásnak törvényes alapja nem volt s azért sokáig nem is mentek semmire. A gubernium hozott ugyan végzést, mely szerint a gyermekeket anyjuktól el kell venni, de a végzést foganatosítani nem merték, mert Teleki József kijelentette, hogy ha erőszakkal próbálkoznak, ő bizony ország törvénye szerint fog az erő- szakoskodókkal elbánni I Mivel Bethlen Kata kijelentette, hogy leányához az egyezség szerint joga van s mivel egyben kötelezte magát, hogy a fiút kath. hitben fogja nevelni, egy ideig békét hagytak neki. Utóbb azonban újra kezdték a dolgot. Mivel a törvény leple alatt célt érni nem tudtak, a királyi udvarhoz folyamodtak. A guberniumon kierőszakoltak egy végzést, mely szerint a gubernium Őfelségétől a gyermekek elvételének elrendelését kéri. Ezen irat felterjesztésével egyidejűleg Bethlen Kata is a királyhoz fordult s igazságot kért. A kérvényére adott királyi válasz elismeri ugyan, hogy az édes anyának a gyermekekhez joga van, de kijelenti, hogy a gyermekeket mégis elfogják tőle venni, mivel Őfelsége is ilyen irányban már Ígéretet tett. Most már Bethlen Kata is belátta, hogy az ellenkezés hiábavaló. Mellette volt az igazság és jog, de ellene volt az erőszak s az erőszakkal szembeszállani nem lehetett. Hogy a gyermekek erőszakos elvételének izgalmától magát is, meg a gyermekeket is megkímélje, valamint hogy férje házától az erőszak alkalmazásával együtt járó gyalázatot elhárítsa, az 1725. esztendő december havának 4. napján a gyermekeit közvetítő személyeknek önként átadta. — Két évi huza vona után törvény és igazság ellenére így fosztatott meg az édesanya gyermekeitől, egyedül azért, mivel az anya „ereinek“ volt s a gyermekeket egy „igaz hit“ számára meg kellett menteni I

Gyermekeinek elragadása mélyen elszomorította. De ezt a keresztet is megadással hordozta el, mivel belátta és elismerte, hogy Isten akarata nélkül ez a csapás nem érhette volna.

Az emberek gonoszsága mögött tekintete meglátta a mennyei Atya akaratát, azért, — ha vérző szívvel is, — de zúgolódás nélkül alázta meg magát az Urnák hatalmas karja alatt. S a kegyelmes Isten, kibe reménységét helyezhette, áldásával segítségére volt, hogy terhét könnyebben hordozza. A következő esztendőben ismét egy fiút, 1730-ban pedig egy leánykát adott még neki. Három gyermeke, ha nem feledtette is a rajta esett méltatlanságot, de legalább elviselhetőbbé tette azt a folytonos gyötrődést mely szivét emésztette, mivel első házasságából származott gyermekei idegenek között idegen vallásban nevelkedtek. A három viruló gyermek öröme volt az édes anyai szívnek. Az öröm azonban nem tartott sokáig. Az elsőszülött fiú, aki anyjának szemefénye volt, az 1731. esztendőben három heti betegség után, csendesen elaludt. Ez a csapás súlyosan nehezült a sokat szenvedett anyára. Rövid idő múlva azonban új csapás érte. Fiának elvesztése után, nemsokára himlőben megbetegedett a kis leány s mindjárt utána a különben is gyenge szervezetű másik fiú. Az édesanya mindent elkövetett, hogy magzatait megtartsa. De hiába való volt a gond, a a virrasztás, a hűség. Szeptember 16-án meghalt mind a kettő. A fiú délelőtt, a leány pedig délután. Mérhetetlen, igazán kimondhatatlan volt az anyai szívnek a fájdalma s életírásában mégis azt a vallomást olvassuk : „A te kegyelmed volt az én fájdalmas szívemnek megerősítő balzsamja Édes Atyám!“ Tehát most sincs ajkán panasz, szívében lázongás; most is hálával emlékezik meg a mennyei Atyáról, aki irgalmasságában vigasztalására volt a megsebzett szívnek. Óh, de megszégyenít ez a példa minket 1 Ha minket egy csapás ér is, már is zúgolódunk, már is perelni akarunk : „miért? miért épen én ? miért ennyire ?“ Ez a buzgó, istenfélő nő pedig a reázúduló ár közepette is ingadozás nélkül, moz- díthatatlanul áll hitében és alázattal vallja: „Megnémulok és nem nyitom meg számat, mert Te cselekedted 1“ Nem zúgolódott, mikor gyermekei koporsója mellé állíttatott s zúgolódás nélkül hordozta azt az újabb keresztet is, amelyet Isten nemsokára azután a vállaira rakott. Az 1732 esztendő novemberének első napján Isten elszólította e világból széki gróf Teleki Józsefet, úgyhogy Bethlen Kata másodszor is özvegyen s a szó igazi

értelmében árván maradt. Ézsaiás szavait magára alkalmazva azt mondja ekkor: Engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül“ de mindjárt folytatja is: „Oh, drága kegyelem, mely erőt adtál én nékem az én sok súlyos keresztimnek elviselésére: lakozzál ezután is én bennem mind utolsó pihenésemig.“ E fohász hallatára önkénytelenül is a zsoltáríró szava ötlik eszünkbe, aki diadalmasan hirdeti: „kicsodám van az

egekben ? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön 1 Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, óh Isten mindörökké!“ (73 Zsolt. 25—26.)

Életének hátralévő ideje özvegységben telt el. E 27 esztendő tartama alatt ismételten háborúságot kellett szenvednie. Férje halála után a Teleki-rokonság ki akarta forgatni vagyonából, amely törekvés azonban eredménytelen volt, mivel Isten adott Bethlen Kátának jóakaró embereket, akik a törvény alapján a rokonság törvényellenes igyekezetét meghiúsították. A békesség kedvéért utóbb a vagyon egy részét az özvegy önként átadta a rokonságnak, ezzel is bizonyítván, hogy az anyagiakhoz szíve nem ragaszkodik. A békességet többre becsülte minden kincsnél és vagyonnál s bizonyára ezzel is a „jobb részt“ választotta.

Különösen sok keserűség érte özvegysége alatt az első házasságból született gyermekei miatt, akiket a célzatos nevelés egészen elidegenített tőle. A fiú még csak „elég engede- lemmel kívánta magát hozzá alkalmazni“ s Bethlen Kata ennél többet nem is igen várt, mivel belátta, hogy fia, akit kisded korától fogva arra oktattak, hogy „eretnek“ anyja van, igazi gyermeki szeretettel nem érezhet iránta. Leánya azonban tervszerűen arra törekedett, hogy anyját keserítse és neki ártalmára legyen. Szemtől- szemben hizelgett neki, kellette magát, sőt úgy tett, mintha anyja vallása kedvesebb volna neki, mint az a hit, amelyben jog és igazság ellenére neveltetett, alattomban azonban vádaskodott ellene. Megrágalmazta anyját, hogy a katholikusokat elnyomja és őket a hitökben háborgatja. Mikor ezt Bethlen Kata megtudta, jogos elkeseredésében végképpen szakított leányával. Levélben megirta neki, hogy hozzá többé soha ne jöjjön, a vele való érintkezést ne is keresse, mivel néki terhére van.