Harangszó, 1915-1916

1915-11-14 / 18. szám

138.

mint már mondottuk, alig ismertünk és amelyet emlékezetünk szerint csak elvétve olvastunk a háborús tudósításokban. Mindössze annyit tudunk róla, hogy a Lodz elfoglalását követő harcokban nehéz csatába keveredett az orosz túlerővel. A francia, az angol, az orosz, sőt a semleges sajtó is két három napon keresztül arról irt, hogy több német hadtest belejutott az orosz óriás halálos ölelésébe, ahonnan ki nem szabadulhat. S amikor ezek a riasztó hírek legteljesebb pompájukban virultak, érkezett hirtelen és vígasztalban a német nagyvezérkar közlése, amely szerint a német hadtestek szo- rongattatása azzal végződött, hogy Lodztól keletre tiz és tízezrével fogták el az oroszokat s egyetlen fej- számlálás 43.000 orosz elfogásáról szólott. Ezt a dicső, meglepő eredményt Mackensen érte el.

Ám tévedés volna azt hinni, hogy Mackensennek ez volt a háború során az első nagy sikere. Már az augusztusi kelet-poroszországi harcokban, amikor az oroszokat a mazuri mocsaraknál veszteség érte, ott viaskodott Mackensen is.

Ezt a nyugodt tekintetű, jóságos arcú, szerény megjelenésű katonát odahaza a legeslegjelesebb katonának ismerték és tisztelték.

Mackensen 1849 ben december 6-án született Hausleipnitzben és egy nagy földbirtok urának, Mackensen Lajosnak volt a fia. Gimnáziumba járt, először Torgauban, azután Halléban, majd pedig az egyetemre is beiratkozott. 1869 ben önkétesen belépett a 2. huszárezredbe, majd pedig, amikor 1870-ben kitört a porosz-francia háború, ő is a csatatérre ment, ahol csakhamar hősies viselkedése révén elérte a hadnagyi rangot. A háborút szerencsésen végigszolgálta és utána ismét visszatért a hallei egyetemre. De már nem volt nyugta a polgári életben. Rendkívül megszerette a katonáskodást, és 1873-ban ismét jelentkezett annál a huszárezrednél, amelynek önkéntese volt. Kevéssel utóbb áthelyezték az első huszárezredhez, az úgynevezett Totenköpfe — halálfejes — huszárokhoz, akiknek története tele van a legcsodálatosabb hősi emlékekkel.

Mackensen Gusztáv pályafutása gyors és teljes volt. Már 1876-ban parancsőrtiszt az első lovas brigádnál, amely Königsbergben állomásozott és négy évvel később már a vezérkarhoz osztották be. 1882-ben vezérkari százados lett. 1887-ben

HARANGSZÓ.

parancsnok, egy évvel később őrnagy, majd 1891-ben anémethadsereg vezérkari főnöke, Mackensent hívta meg maga mellé adjutánsnak. Három év múlva ezredes lett és reá bízták a halálfejes huszárok ezredének parancsnokságát. 1895 ben Vilmos császár figyelme is reáterelődött. Kinevezte szárnysegédjének brigadérosi ranggal. 1900 bán vezérőrnagy lett, majd pedig 1903-ban tábornok, 1908 bán hadtest parancsnok lett.

Mackensen nemcsak kitűnő harcos, hanem a legképzettebb szakírók egyike. 1891-ben megjelent hadtörténeti müve három kiadást ért.

Amilyen kiváló katona Mackensen, épp oly egész ember a magánéletben is. Mélyen vallásos lelkületű, buzgó, templomlátogató ember, ki Isten segítségével igyekszik nehéz kötelességét teljesíteni. Nem hiányzik belőle sem a legigazibb német erény, hogy kitűnő férj és családapa. Három fia és egy leánya van és a legidősebb fia, János György, aki most harminckét éves, már is gyönyörű katonai karriert csinált és most Vilmos Ágost porosz hercegnek az adjutánsa. A hatvanöt éves generálisnak a legifjabb gyermeke leány, aki 1897-ben született.

Mint említettük, Mackensennek igen jelentős része volt az augusztus végi nagy diadalokban. Ekkor a következő napiparancsot intézte a vezetése mellett küzdő hadtesthez:

A múltkor a XVII. hadtest megverte a túlerőben levő ellenséget és hosszú, heves, kemény harc után Ortelsburgnál visszaverte és Oroszországba kergette. Az orosz sereg visz- szavonulásának útja holtesttekkel van tele. Kezünkbe jutott ötven ágyun, számus géppuskán, egy hadi pénztáron, rengeteg mindennemű felszerelésen kívül sok ezer fogoly is. Tehát teljes győzelmet arattunk. Fiuk, a XVII. hadtest katonái! Ti megtettétek kötelességteket. Fárasztó marsolás közben egyik ellenséges sereget a másik után rohantátok meg a leglelkesebb tűzzel, mindenütt, ahol közelébe tudtatok férkőzni. Büszke vagyok rá, hogy ilyen csapatokat vezethetek. Elértétek mindazt, amit császártok a XVII. hadtesttől várhatott. Fogadjátok köszönetemet ekkora hűségért.

Azóta megnőtt Mackensen szerepköre és hadtestparancsnokból hadseregvezérré lett. Azóta olyan feladatok elé állították, melyek lehetővé teszik, hogy közelről megismerje magyar népünket és magyar katonáink

1915. november 14

vitézségét. Bárcsak itt is győzelem kisérné útján ezt a kiváló hadvezért! Bárcsak sok szépet, felemelőt irthatna leikébe a magyar népről s a magyar katonáról I

A láthatatlan kéz.

Elbeszélés. Irta: Kapj Béla.

Kilencedik fejezet.

A lövészárokban.

Folyt. 17.

Alighogy kiépült Orosz-Lengyelor- szágban Tahitótfalu község, megeredt a késői, őszi eső. Eleinte csak gyöngyözve szemezgetett s mikor a vékony felhőrétegen átszürődött a napsugár, a fakunyhók ereszalján, meg a hántatlan nyirfagerendákon úgy ragyogott a csillogó esőcsepp, mintha ezüst szegekkel verték volna ki a katona ácsok. De azután lassanként egyforma szürkére sötétedik az égboltozat. Megnyílnak a láthatatlan zsilipek s az eső ömlik éjjel-nappal, szakadatlan. Hiaba húzódnak földbe vájt barlangba, meg a gerendákból összeállított fakalyibába, a víz végigfolyik a ledögönyözött utcában s cuppanóssá teszi az agyagos földet. Sűrű ferde vonalak árnyékolják a levegőt, a gerenda közekén beszitál az ólmos eső, egyszer csak belül a falakon is végigerezik a csurdogáló víz. Eleinte olyan vékony, csillogó, mint a pókháló ezüstös fonadéka, de azután olyan vastagra szélesedik, mintha fehér szalagot kigyóztatnának le az orsójáról. Lassanként megtelik a padlat nyirkos, csontátjáró nedvességei, egyszerre csak az is elkezd csillogni s a csurdogáló erecske hangos csobogással visszatükröző vizet talál maga alatt.

Mire ráeszmélnek, átázik a szalmájuk. Gyorsan cölöpöket vernek le, deszkákat raknak rá, arra feküsznek, de azért mégis csak vizes a fekvőhelyük. A szitáló eső átjárja testüket, beivódik ruhájukba, megvacogtatja fogaikat. Hiába sír sziszegve, könnyet izzadva a nedves fa a tűzön, legfeljebb elfeketül, de meleget nem ad.

A posztról jövök olyanok, mint az öntött ürge, ruhájukról, sapkájukról, kúszáltan lógó bajszukról egymást siettetve pereg az esőcsepp.

Szürke köd ereszkedik a lelkekre. A hideg őszi szél ellopja az ajakról a nótát, megfagyasztja az emberben a jókedvet. Elhallgat a tréfa, meghal az incselkedés, legfeljebb kényszeredett nevetés hangzik, abban is több a keserűség, mint a vidámság.