Harangszó, 1915-1916

1915-10-31 / 16. szám

126.

HARANGSZÓ.

1915. október 31.

— Az bizony, indulni.

A folyó felől hideg szél kerekedik, Fehér párás lehellet gomolyog a viz fölött, mintha ezüst fátylat terítenének rá éjszakai takarónak.

A nap már valahol a hegy mögött bujdokál. Fáradtan löveli szét sugarait, csak egy-egy tekintete szűrődik át az erdőritkáson, s fényes csikót rajzol a sebesen zúgó folyó hátára.

Köröskörül halotti csönd. Fagaly sem zörren, fenyőtű nem csikordu', csak a viz patvarkodik a kemény sziklafallal s a földtöltés szélén, a rá- hajló fatörzsről néha-néha a habos vízbe csobban egy-egy földgöröngy.

— Menjünk.

Tóth Ferkó csöndesen maga elé méláz. — Talán várnánk még egy picurkányi időt. Nem tetszik nekem ez a dolog! Hogyan hagyjuk itt Szabó Jánost egymagában I Lám a hídnál orosz őrt láttunk. Mi lesz vele, ha ráesnek, mégcsak segítségére se tudunk sietni 1

Az első már felkelt, a többiek még húzódnak.. Egy percig csönd van, mindegyik forgatja agyában a szót.

— Igaza van bátyánk. De a parancs az is valami.

— Meg aztán ő maga kívánta így 1 Tudja ő mit akart!...

— Maguknak is igazuk van, meg nekem is. Hát csináljuk mindegyiket. Maradjunk még egy félórát, vagy egy órát, azután iparkodóbban szedjük lábainkat. Behozzuk azt az időt, még csak nem is szakadunk el bele. .

Kihúzta zsebéből a kis könyvecskéjét s felütve, olvasni kezdte, mint aki tudja, hogy a kérdés már el van intézve.

— Nyugodtabban nézhetünk a szemébe is, — mondta kis idő múlva.

Késő este szerencsésen megérkeznek a táborba. A legénység már alszik, de a százados a tiszt urakkal fennviraszt s az asztalra terített nagy térképre hajolva, tanácskozik. Bevezetik őket.

— Helyes! Tehát egészen a hídig eljutottatok! És itt már orosz őrség volt. Biztosan láttátok ? Nem csalt a szemetek? Jó, jó. Gondoltam. Hát a hegyoldalon vezető úton semmitse vetettek észre ? Nem láttatok menetelő katonaságot, vagy szekérvonatot ?

— Semmitse láttunk százados úr.

— Hát azután miért nem mentetek ti is Szabó Jánossal ?

— Erdőírtás jött, azután visszaküldött.

— Meddig vártatok rá?

— Ötig.

— Puskalövést nem hallottatok?

— Nem hallottunk.

— Derék fiuk vagytok, — elmehettek I... Őrmester! ez a négy ember egy-egy adag konzervet, rumos theát és bort kap.

A munka tovább folyik! Egyetlén- egy orosz katonát láttak meg a hídnál és mégis mennyi mindent megtudnak belőle! A százados a jelentéseket olvasgatja, azután a térképet vizsgálja. Hirtelen parancsokat osztogat s néhány járőr csapat nekiindul a sötét éjszakának. A ház alacsony kerítés ajtaja előtt lovak lábdobbanása hallatszik. Egyszerre az egyikre felkap valaki s belerohan a sötétségbe. Széles udvara közepén olyan a hold, mint egy sárga rézkorong, ha lassan nézem, emberarccá válik s rám kacag hideg, fölényes nevetéssel. Csípős, nyirkos az éjszaka, mégis valami izzik, forr, láthatatlan erővel dolgozik a levegőben.

— Biztosan a jelentésben jelzett sereg őrjáratáról van szó. Csak az a kérdés: merre húzódik s hogy tudnánk a háta mögé vágni ?

— Délre kell kerülnünk!

— Igen, igen, de a hid!. . .

— Nem ott! Lejebb!...

— De ha egyszer nincsen!

— Átgázolunk!. ..

— Természetesen! Ha máskép nem lehet, átgázolunk!.... Őrmester! csöndes riadó, egy félóra múlva indulunk !

Az őrmester visszaszalad a kapuból, de alighogy a száját nyitja, az ajtónál megáll sárosán, lucskosan, remegve a fáradságtól: Szabó János. Sapkája nincs, arca véresre barázdált, ruhája rongyos, iszapos. Bizony nem áll forsriftosan, háta nekitámaszkodik a falnak, melle zihál.

— Százados urnák alássan jelentem, megérkeztem.

Két kupica tiszt uraknak való pálinka hamarosan rendbeszedi.

Akkor azután szép sorjában elmondja, hogyan vitette magát a folyó sodrával lefelé. Két könyökét a kutyaház falának támasztotta, a lábait meg felhúzta és úgy mozgatta. Azt is megtanulta, hogyan kell a tetőnyi- lását forgatni, hogy mindent lásson, amit látni akar.

— Felvonuló sereget láttál e ?

— Az erdőségnél semmit se láttam. Nem is hiszem, hogy lettek volna, mert igen nagy volt a csendesség. Hanem mikor kiérkeztem a két hegység közti lapályra, ott ugyancsak nyüzsögtek. Éppen akkor érkezhettek, mert egy részük még a hegyoldalból kocogott lefelé.

— Mennyien lehettek?

— Két-három ezren biztosan voltak. Kozákok is voltak velük.

— Mit gondolsz, tovább mentek?

— Letelepedtek. Nagy menetelés után lehettek, nagyon lődörögve jártak. Valami tizet-huszat szekerekről szedtek le. Az egyik aligha halott nem volt, mert az orvos kissé megnézte, a fejét rázta, azután köpenyt terítettek rá.

— Hát téged nem vettek észre ?

— Felém se néztek! Csak a hídnál volt veszedelem. A muszka silbak nekihasalt a korlátnak, úgy bámulta a vizet. Szerencsémre a sok deszkát, gerendát, lécet olyan nagy tömegben sodorta a viz sodra, hogy a kutyaház teteje is elcsúszott velük egyött.

— Hát lejebb mit láttál ?

— Kihalt minden.

— Meddig úsztál le ?

— Valami öt hat kilométer lehetett. A következő hídnál lábaltam át a vizen. Derékig ért.

— Hidnál ? Hiszen nincsen itt hid. Persze hogy nincs I Csak itt egészen alul, de eddig meg nem juthattál el!

— Itt lehet a hid, százados ur! Biztosan itt van, mert szemben, a dombhajláson túl falu tornyát láttam.

A százados összenéz a tisztekkel s értetlenül a fejét rázza.

— Biztos vagy a dologban ?... Vigyázz ám, mert sok függ ettől!. ..

Szabó János egy ideig nézi a térképet, azután biztos hangon felel: — Itt van a hid egész biztosan, karfa nélküli padlóhid, talán fát szállítottak rajt, mert itt az erdőszélen még mindig egymás hegyén-hátán ágaskodik a sok csúsztatott épületfa.

— Jól van, fiam ! Sőt nagyszerűen van! Csak még azt mondd meg, visszatudsz-e menni azon az úton, amelyiken jöttél ?

— Vissza, százados úr.

Finom úri vacsorát tettek Szabó János elé. A bort is akár palackból ihatta. Evett, ivott is emberül, ki tudja holnap lesz-e, mit enni?

Összekészült a század. Mikor azután indulásra készen odalovagol a százados, tompított és mégis messzeható hangon így szól: — Katonák! Szabó János tizedes olyan értékes hirszol- gálatot teljesített, s azt oly nagy bátorsággal és körültekintő ügyességgel szerezte meg, hogy én őt az egész legénység előtt ezennel megdicsérem, szakaszvezetővé előléptetem s az ezüst vitézségi éremre ajánlom. Büszke lehet arra, amit tett és mi is büsz- ' kék lehetünk ő rá!