Harangszó, 1914-1915
1915-01-03 / 12. szám
90. HARANGSZÓ. 1915. január 3. vendőt keresünk.“ Jer, tovább megyünk . .. Haza megyünk... Oda nem ér el az éjszaka sötét árnya, a viharzó tenger hulláma nem csap át. Ott új ég és új föld lészen. Hon, melyet nem kell fegyverrel védni, öröm, melyet nem lehet elveszíteni, béke, mit e világ nem adhat soha. Ott rokonok, ismerősök között járunk. Akiket elvesztettünk, megtaláljuk. Akikkel nem találkozhatunk újra e hazában, ott újra találkozunk. Ott meglátjuk az élet megterheltettjeit, nem lesz vállukon a teher. Meglátjuk ott a szabadság martyrjait, kiknek elszálló lelkét az Üdvözítő fogta fel, — megkoszorúzva pihennek a nagy harc után. Meglátjuk azokat mind, akik az igazságért szenvedtek, — cselekedetüknek jutalma követi őket. . . Haza megyünk. . . Szenvedésen át. De hiszen ez az igazi út. „Egy út van, amely visz az égbe, a szenvedésnek útja ez.‘ Most megsokasodott rajtunk a szenvedés, most kétszeresen közelebb érezzük hozzánk a mennyet is. A nagynyomású világ- történelmi események súlya alatt százak, ezrek helyett ma százezrek, milliók tekintete esik az égi haza felé. Ma százezrek, milliók szívéből tör tel a mélyhitü költő sóhaja: „Haza vágyom Igaz otthonomba. Ahol atyám lakik ; Ott lehetek Csendbe, nyugalomba, Ott csend uralkodik . . „Nincsen itt maradandó városunk, hanem jövendőt keresünk.“ Sötét- árnyú múlt, sivár jelen helyett fényes jövőt. Múló dolgok helyett örökkévalókat ... Haza megyünk. Csillag- talan éjből a csillagok honába. Viharzó tengertől csendes révpartra. Sírok mellől az örök élet édenébe... Tovább megyünk, — haza megyünk. .. A gyerekek. Elbeszélés. Irta : Szalay Mihály. Váratlanul jövő, hirtelen futó zápor kiverte Balogh Istvánt a munkából. Hiába sütött ki a felhő után a nap, már ragadós volt a föld, nem lehetett újra belemenni. Amint hazaér, mindjárt a fiát keresi. — Nem jött még meg a Pisti gyerek ? — De meg, — felel rá az asszony — alighanem kisebbik uraméknál van, játszik azokéval. Igen szeretik egymást ezek a gyerekek. De össze is illenek. — Szeretik. . . Hát össze — bizonyítja fejét bólintgatva Balog István. Aztán kifordul, hogy az udvar körül valami tennivalót keressen. A kapu mellett az alacsony kerítésnek korhadt már egyik-másik léce, azok helyett szegez a hevederre újakat. Közben-közben kinéz az utcára, hátra tekint a kert felé, mintha várna valakit. Hiányzik neki a Pisti gyerek. Megszokta, hogy otthon vele legyen, előtte futkározzon, mellette ugráljon, utána lépegessen; ha ő farag, az is faragcsáljon, ha ő dudorász, az is nótát próbálgasson és kérdezzen okosat, bolondot össze-vissza, amire nem is lehet mindig megfelelni, mégis kedves; és beszéljen mindenről, amit sokszor meghallgatni sem érdemes, mégis olyan jól esik hallani. Balogéknak csak ez az egy fiók volt. Egy kissé későn született, de aztán ez lett az örömük, reménységük, mindenük. Egészséges, vidám kedvű, eleven, értelmes szemű gyermek volt, akiről nemcsak a szülők, mások is csodálkozva és gyönyörködve mondták: — De micsoda esze van ennek a csöpp kis kölyöknek I Nem rég ment fel az iskolába. Még nincs is annyi idős, de nem lehetett tőle maradni. — Ha a Pali fölmegy, én is hadd járjak. Édes szülém, úgy-e elereszt vele ? — A Pali egy esztendővel előbb született, annak kell járni, de neked csak esztendőre — csitítja az apja, anyja. — Azért az sem nagyobb, — siránkozik a gyerek — aztán majd csúfol is. — Dehogy csúfol, dehogy téged I Mért csúfoln:. ? Nem olyan gyerek az. Eddig sem bántott. Mindig jó pajtások voltatok. — Akkor mégis csúfol, hogy ő többet tud, mert ő már nagy iskolás lesz, mikor én még a kis mester úrhoz járok. Hogy el ne maradjon pajtásától, beíratják hát őt is. Égyütt mennek az iskolába, egymás mellett ülnek és egymás kezét fogva jönnek haza. Olyanok, mint egy közös ágon termett, egymáshoz hasonló, mosolygó almapár. Mintha ikrek volnának, pedig csak az apjaik testvérek. — Ezek mind a ketten az öreg apjukra ütöttek — mondogatják az emberek. Annak volt olyan jó esze, hogy első ember volt a faluban. A fiai sem utolsók, de az öregnek eszét mégsem azok, hanem az unokái örökölték. Balog István már a vége felé jár munkájának, mikor a kerítésen keresztül meglátja a kis pajtásokat, amint egymás mellett lépegetnek az utcán haza felé. Megörül nekik. Nemcsak a magáénak, a másiknak is és elgondolkozik magában. Valamikor az öccsével, a Pali apjával, ők is így együtt szoktak végig menni az utcán. Valamikor ők is szívük szerint szerették egymást. Mások is jó testvéreknek tartották őket. De egyszer csak vége lett. Most nem is igen találkoznak, pedig az öccse itt lakik a szomszédban. Ha ütjük össze ér, félre néznek és nincs csak egy „jó nap“-juk sem egymás számára. Hogy az az osztoszkodás így meg tudja zavarni a békességet I így vízzé tudja változtatni a vért, ennyire ellenségekké tudja tenni azokat is, akik azt hitték, egész életükben szeretettel mutatják meg, hogy egy anyától születtek, egy apa szavára hallgattak, egy kenyérből ettek, egy ágyban aludtak. — De ő nem is haragszik. A felesége sem. Hiszen ezt a Pali gyereket is úgy szeretik, mint a magukét. Minden napos ez náluk; ott eszik az asztaluknál, ha olyankor jön át hozzájuk. — De talán az öccse sem feledte el egészen, hogy ők nem idegenek. Hiszen soha sem tiltja, hogy a gyermekeik együtt legyenek. Pisti is csak olyan bátran megy oda, mint haza. Nem volt az ő Pál öccse rossz szívü. Csak azt ne mondta volna, hogy ő az örökségben megkárosította, hogy abból a hitvány közös erdőből, amely olyan keskeny, hogy nem lehetett már kétfelé hasítani sem, ő több fát hozott el, és a szebbeket döntötte ki magának. Igazságtalan volt ez a szava. Az ő lelke nyugodt. Inkább engedett a békesség kedvéért, mintsem a testvérét megkárosítsa. Hamar átszaladt mind ez a lelkén. Sokszor elgondolta már azóta a szerencsétlen óra óta, mikor szóval úgy keresztül gázoltak egymáson. Nem egy esztendős a haragjuk s egy esztendőben nemcsak egyszer jutott ez az eszébe. Már odaértek a gyerekek. — Hol voltatok, kis szolgáim ? — kérdi tőlük, mikor még azok kívül vannak az utcán. — Pál bácsi küldött bennünket, édes apád, úgy-e Pali — kezdi Pisti