Harangszó, 1914-1915
1915-12-27 / 11. szám
84 HARANGSZÓ. 1914. december 27. fején felejtette a meleg szobában, mert tisztelet, becsület jár a dörgösi Hantó névnek! Nem cserélendő fel holmi Kukuk névvel. Tudja meg minden teremtett lélek, hogy Hantó Dániel, cipész mester úrnak a szép szál, daliás fia, a gyöngyöm Dani gyerek, testőr katonája volt a fenséges királyunknak. S amint Dani bácsi nézte-nézte hosszasan a nem várt, szép portékát (nincs olyan senkinek a faluban), eltűnt öreg, ráncos ábrázatáról a bánat, keserűség zordon árnyéka, helyébe oda lopózott az egész világot átható, szerteáradó karácsonyesti tündéri tényből egy kis boldog mosolysugár. Hét órát mutatott azonban az óra mutatója s Dani bácsi most hétszer egymásután hallotta az előbbi oly gyűlöletes kukuk szót saját szobájában elhangzani. De most nem jött indulatba tőle. Sőt elhallgatta volna éjfélig, minthogy hallgatta is, mert szinte türelmetlenül várta negyed órá- ról-negyedre, óráról-órára az ő szép híres fia drága karácsonyi ajándékának hangját. A Karácsonyi üzenet ről szóló tudósításunk folytatását kénytelenek voltunk a jövő számra elhalasztani. Nevekedjék a ti hitetek! Válasz sok levélre. ' Irta : Kupi Béla. „Szép álmunkból költött fel egy kemény kéz. Azt reméltük, hogy az a büszke város, mely valamikor dicsőséggel lobogtatta a magyar zászlót, a mienk marad. És most... Ledőlt a lobogó. A visszavezető út holttestekkel, széttört fegyverekkel van beszórva. Elfedjük szemünket, de azért mindent látunk. Sötétséget, éjszakát, pusztaságot I.... “ Várj egy kissé, hadd feleljek. A fájdalmat egyformán érezzük, csak nem hordozzuk egyforma lélekkel. Követ rejtene szív helyett az a magyar kebel, melynek nem lenne könnye, részvéte, megdöbbenése a mostani súlyos veszteségkor. Rágondolunk büszke álmunkra. Hiába mondják : majd megint a mienk lesz! Könnyes tekintetünk beszállja a nagy mezőségeket, fagyasztott piros vérkalárist látunk az eltaposott bozót téli száraz ágán, azután lassan megingatjuk fejünket: a halottak nem állnak többet glédába, nekik nem szól majd nagy harc elültén a lefújó trombitaszó I Hány kicsiny és nagy házban várják hasztalan az elment kedvest, hány asztalnál mondogatják csöndes sírással: ott esett el a harc mezején!... A fájdalmat egyformán érezzük, de nem egyformán hordozzuk. Nem azt irom vigasztalásul, hogy lesz ez még máskép is! A fájdalom rövid ideig tartó volta adhat egy kis reménységet, de a múlt szenvedésére nézve sohase ad vigasztalást. Csakis akkor vezetjük lelkünket helyes úton, ha veszteségünket megpróbáltatásnak tekintjük s vigasztalásunkat Isten akaratában keressük. Tegyük ezt. Erősítsük meg szívünkben azt a meggyőződést, hogy az Úr nem az emberi akarat, hanem az isteni bölcsesség utján vezeti népünket. Romokon keresztül uj dicsőséget mutathat, csalódások után uj reménységeket ébreszthet. De hitünk egy másik részét is erősítenünk kell. Azt a részét, mely nemcsak az átmeneti, rövid ideig tartó szenvedésben, hanem az állandó megpróbáltatásban is megtalálja megnyugvását. A nemzetekre ugyanáz áll, mint az egyes emberekre. Önmagukat, igazi hivatásukat, erejüket nem a boldogság nyugalmában, hanem a szenvedés viharjárásában találják meg. Üssünk keblünkre ! Milyen nagy szükségünk volt az ilyen nagy pillanatokra ! Nagy szükségünk volt arra, hogy megtaláljuk egymást, megértsük egymást, hogy az egymás ellen hadakozó kezek munkáskezekké változzanak s odaadó erőfeszítéssel, békésen építsék a nemzet jövendő nagyságát. Nagy szükségünk van arra, hogy ezt az egymás-megértést akkor is megőrizzük, ha a jövendő még súlyosabb megpróbáltatásokat rejt számunkra. Akkor is mondja el a mi lelkünk: látom az Urat!... Akármilyen sötét a viharfelhő, látom az Urat!... Akármennyire zúg az orkán: hallom az ő szavát!. . . Ez a megnyugvás, ez az állandó vigasztalás. Az Urnák látása, szava zengésének hallása. Még néhány szót akarok Írni. Súlyos megpróbáltatásban nagy vígasztalás, ha fájdalmunkat valami más érzéssé tudjuk átalakítani. Nem maradunk a kétségbeesés nyirkos levegőjű sírboltjában, hanem kilépünk uj kötelességek mezőire, hol egy uj élet levegője simítja könnyes orcánkat. Fájdalmadat alakítsd át szeretetté s tétlen kétség- beesésedből lépj ki a jótékonyság munkamezejére. Nézd, csillagfényes felettünk az ég, angyalszárny suhogásától gazdag a levegő. „Ma született nékünk a Megtartó!“ Ne ülj sötét szobádban, ne hullasd egymagádban könnyedet. Kelj fel, menj azokhoz, kiknek fájdalmát az életgond is súlyosbítja, vigyél hozzájuk vigasztalást. Igen, te a siró sírókhoz; Mert az együtt sírás vígasztalás azoknak, kik nevekedtek az ő hitükben! Menj az özvegyekhez, úgy állnak az élet utján, mint viharszéltől megtépett fák. Gondolj az árvákra. Szegények nem is tudják, hogy többet nem látják azt, akiért mindennap imádkoznak. Menj a sebesültekhez, mondj nekik egy hálás szót, vigyél nekik valamit, ha másod nincs, hát egy meleg tekintetet. Csak vigyél-vigyél mindenhova szeretetet, Isten akaratában megnyugodott, tiszta, boldogító szeretetet! Meglátod, ez is vígasztalás! És akkor a nagy szenvedésből újra formált emberek lépnek ,a jövendő útjára. Megpróbáltatás fűzéből a lélek aranya csillog felénk. Selejtes emberi érzések felett úrrá lesz a hit és a szeretet. És mi azt mondjuk az írás szavával: „Hálaadással tartozunk Istennek tiérettetek, hogy felette igen nevekedik a fi hitetek és bővelkedik mindeniteknek egymáshoz való sze- retete.“ (II. Thess. 1, 5.) Nótaszó a tábortűznél.*) Nótája : Csipkés a szőllő levele. Csöndes est van . .. Harc se tombol . . . Sok jó vitéz haza gondol, Ki anyjára, ki fiára, Ki szívbeli mátkájára. Csöndes est van .. . Harangoznak . . . Sok kis házban imádkoznak, Ki apjáért, ki fiáért, Ki szívbeli mátkájáért. * Nótája : Édes anyám is volt nékem. Ágyú bömböl, föld megindul, Hull az ember sorainkbul. Hull az ember, mint a fűszál, A halál most gyorsan kaszál. Ha engem is eltalálnak, Írd meg, pajtás, jó anyámnak; Magyar voltam, úgy harcoltam ; Utolján is rá gondoltam. Nem mondom, hogy ne könnyezzen, De kétségbe sósé essen; Szép sors jutott a fiának; Odaadta a hazának. *) Mutató a II.-ik kiadás újabb nótáiból.
