Harangszó, 1914-1915

1915-12-20 / 10. szám

74.

Harangszó.

1914. december 2Ö.

De az Úr keresése ne legyen üres szólás, ne legyen csengő-bongó beszéd, ember-hitegető fogadkozás. Az Urat az ő akaratában kell megkeresnünk s parancsolata megtartásában kell megtalálnunk. így nehezebb a keresés, de boldogítóbb is a megtalálás. Nehezebb, mert az Úr akarata áldozatokat követel. Sok mindenről le kell mondanunk. Vágyainkat az ő akaratához kell szabnunk. Reménységünket a véletlen szerencse, vagy elbizakodottság helyett benne kell helyeznünk. El kell hallgattatnunk önzésünket s meg kell tanulnunk másokért élni. Megtanulunk adakozni, egy szelet kenyérrel kevesebbet szelni, egy ruhával kevesebbet varratni. Még akkor is, ha kerülne minderre, megtanuljuk, hogy megtaláljuk az Urat.

Aki így keresi az Urat, az az ő erejét is megtalálja. Lelkiháborgásába elcsöndesítő nyugalom illeszkedik. Mások kétségbeesve jajgatnak, de az Istent megtaláló szívében a bizodalom erős sziklavára épül. Mások kétség és remény közt ingadozva hajladoznak, mint a zsombékból kiemelkedő nád suhogó széljáráskor, de az Istenben élő sírásában és veszteségében is megőrzi legdrágább kincsét: hitét, istenfélelmét! Ez erő és pedig megtartó erő. Nem ember adja, Isten adja. Nem tudás, nem bölcsesség, hanem lelki élet, Istenbe olvadás.

Tekints körül és kérdezd meg: mit látsz magad körül? Felégetett falut, üszkös falakat, véres mezőket, csonka katonákat, temetetlen holttesteket, mankót és koldusbotot. Nézd jobban I... Fényes vonalat látok a romok felett, mintha az örökkévalóság országútja csillogna felém. Azután tekints magad fölé, mit látsz ott ? Sötéten gomolygó viharfelhőt. Pusztítás orkánját, tűzeső förgetegét. És feljebb ? Mit látsz feljebb ? A felhők felett látom az Isten arcát s érzem, hogy jóságos szeméből rám hull atyai szívének szeretete. Nézem, nézem s las- lanként elcsöndesedik lelkem. Szívem a zsoltárköltő szavát mondogatja: „keressétek az Urat és az ő erejét; keressétek az ő orcáját szüntelen.* (105. zsoltár, 4.)

Fohász.

Nagy irgalmú Isten, erős várunk I Reményt, nyugtot csak Benned találunk. Leborulunk szent oltárod mellett, Imádságink Tégedet keresnek.

Hozzád kiált a bánkódok ajka,

A szülő, ki gyermekét siratja.

Téged keres minden gondolatunk,

Ébren, alva Hozzád fohászkodunk :

Ne fordítsd el tőlünk szent orcádat, Áldd meg küzdő seregink’ á hazánkat.

Madár Mátyás.

Levél a táborból.

1914. december 7.

A honfiúi lelkesedés, amely oly példásan nyilvánul meg szerte e hazában, engemet is elhozott a galíciai hideg szelek közé, e ködös és havas északi tájra, hogy szívem melegével, kitartással szolgáljam, mint parányi porszem a magyarság szent ügyét. Lelkemet átjárta Üdvözítőnk felszólítása: „Elmenvén, tanítsatok

minden népeket.“ És hangzott biztatása : „íme én ti veletek vagyok minden napon e világ végezetéig.“ Behivatásom nem véletlen történt. Magam kértem azt. Vágytam itt lenni s közvetlen közelről szemlélni azt a fenséges küzdelmet, amelyet ember- feletti erővel, halálmegvetéssel vívnak múltjukhoz méltóan derék hon- védeink. Vágyam teljesült. November

16-án a honvédparancsnokságtól utasítást kaptam az azonnali bevonulásra. Elindultam szívemben erős hittel, hogy bár nélkülözéseknek nézek elébe, de Isten velem lesz s kísérni fog uttalan utamon. Nov. 22-én léptem nem kis megilletődés között orosz földre. Utitársam a jó Istenen kívül tiszti szolgám volt, akit útközben adtak mellém s aki — mellesleg megjegyezve — tanító. Nem szolgám ő, hanem testi-lelki jó barátom, akivel megosztom örömömet — bánatomat s így örömünk megkétszereződik, bánatunk pedig felényi lesz. Egy heti hosszú bolyongás után találtam meg hadosztályomat egy előkelő orosz kastélyban. Útközben, az orosz föld göröngyös útjait járva, százával kerültem el sebesült katonáinkat, hidegtől s fáradtságtól elcsigázott fiainkat. S ha nem hallottam volna az ágyuk búgását, srapnellek sivítását, ezen kimerült, lábukat alig vonszoló karaván csapat elvonulása is értésemre adta volna, hogy már nincs messze az a hely, ahol oly pazarul osztogatják a halált. A kastélyban együtt találtam magamat magasabb-alacsonyabb rangú tisztekkel és közlegényekkel. Boldogság volt látni azt a határtalan lelkesedést, amely e színtiszta magyar szívekből előtör és azt az összetartást, amely tisztet és közlegényt, urat

és szolgát egybefűz. Leomlik itt minden válaszfal, itt csak egy erkölcsi gondolat hatja át a szíveket: „A haza minden előtti“

Rövid életű volt orosz földön tartózkodásom. A túlerő visszavonulásra kényszerítette hadosztályunkat galíciai földre. Valóságos átok nehezedik s kultúrán aluli galíciai népre, ahol ez az ádáz harc folyik. Immár három hete járom e rideg tájt, látom e népet, amint faluról-falura, város- ról-városra fut az ádáz orosz ellenség elől. Nem tudja, hol keressen menedéket, hogy tönkre ne tegyék s fel ne dúlják családi boldogságát. Ott hagyja silány szerzeményét, csakhogy megmentse legdrágább kincsét, gyermekeit. A dermesztő hidegben apró gyermekek apjuk s anyjuk előtt haladva biztatják, bátorítják egymást. Az éj sötét leple alatt újabb és újabb menekültek tűnnek fel, amint hátukon cipelve holmijukat sietnek hazánk felé, hogy ott agyoncsigázott testük csendes pihenőre találjon.

A háború a szenvedések, a megpróbáltatások napjait zúdította reánk. Gróf Apponyi írja egyik cikkében, hogy a lelkek erőssége, a férfias önbizalom rendíthetetlensége a győzelem egyedüli záloga e nagy viharban. A lélek erősségével, az önbizalom rendíthetetlenségével kell tehát tovább küzdenünk. És pedig nemcsak azoknak, akik itt az ellenséges földön keserű megpróbáltatások között küzdik előre magukat, hanem azoknak is, akik otthon vannak. E véres világháborúban, itt kinn a táborban éppúgy, mint a kórházak falai között s a városok és falvak házaiban erős lélekre, Istenbe vetett bizodalomra van szükség. Ez hatja át hősies elszántsággal küzdő fiainkat, ez hassa át odahaza a hitvesnek szerelmét, a fiúnak apjáért, a szülőnek gyermekéért aggódó szeretetét. Akkor előbb, mint gondoltuk, jobban, mint álmodtuk, megszűnik a vihar s egymást viszontlátva örülhetünk annak, hogy a sok sóhaj, könny, rettegés meghozta gyümölcsét. Nemzeti létünk fája mélyebbre eresztette gyökerét, lombkoronája dúsabb lett, amelynek árnya alatt a háború nyomorékjai vigasztalást, halottjai édes nyugalmat találnak.

A karácsonyi angyal kezdi szétterjeszteni szárnyait a tusakodó világ felett. Ez a karácsony nem fog beszélni ártatlan kis gyermeki örömökről. Ez év alkonyán harci riadó veri fel karácsony éjszakáját. Oh vajha azt a vihart, amely végigzúg a földön,