Harangszó, 1914-1915

1915-12-13 / 9. szám

66.

Harangszó.

1914. december 13.

alázatos gyermekszívvel. Mondjuk: Uram, nehéz, nagyon nehéz! Uram, sötét, egészen sötét éjszaka! De azért könynyemen át is látlak téged és így szólok hozzád : édes Atyám I

Azután tanulj meg várni. „Mit várhatnék még az élettől“, — kérdezed. A megnyugvást és a világosságot. De előre mondhatom: csak akkor találod meg, ha megtanulsz Istennel várni. Ő sok rejtett dolgot megvilágít. Fényt hullat a romokra, verőfénybe vonja a tövises utakat. Szivárványt von könnyezésedből s szenténekké teszj jajgatásodat. Hogyan ? kérdezed. Úgy, hogy megmutatja szenvedésed értelmét és célját. Feltárja azt az utolsó és legnagyobb kincset, melyért mindent odaadunk. Elveszítetted a jó fiút ?... Elveszítetted a férjet, gyermekeid kenyérkereső apját ?. .. De ebben a nehéz veszteségben is meg kell találnod lelkedet s a fájdalom utján is közelebb kell jutnod üdvösségedhez. Nézd, ez a minden! Nézd, ezért szenvedsz I Tanuld meg az írás szavát: „sem- mitse Ítéljetek idő előtt, mígnem eljő az Úr, ki világosságra hozza a sötétség titkait és nyilvánvalókká teszi a szívek tanácsait.“ (I. Kor. 4, 5.)

A jó Isten legyen veletek ti sirók!

Olvasd el a Karácsonyi üzenetről szóló cikket és hallgass szíved szavára.

Inteii áldása.

Elbeszélés. Irta: Csite Károly.

— Adj Isten jó estét I Van-e valami jó vacsora, kis gazdaasszony ? — köszöntött be a kajla bajuszu Puskás Vendel, egy felsőmagyarországi kis falu mezőcsősze, a konyhaajtóján.

— Csak egy kicsi ebédmaradékunk van most, édesapán, mert nem értem rá semmit sem készíteni, — felelte a kérdezett, a kis Giziké, aki nem töltötte be a tizenegyedik évét sem, mégis, az iskolába járás mellett, végzi a múlt éven elhunyt édesanyja helyett az összes házkörüli teendőket.

— Tyűha, hogyan lehet az ? 1 — csodálkozott Vendel, egy kis méltatlankodással. — Tán nem tudtad a leckét s a tanító ur ott marasztalt büntetésül az iskolában?

— Oh, tudtam én leckémet, hanem azért nem értem rá, mert az öreg cocánk óljába friss szalmát kellett tennem. Nekünk pedig nem volt szalmánk, azért a keresztapámtól kértem.

Három kis malaccal meggyarapodott ugyanis a gazdaságunk, — mondta Giziké, boldog mosollyal.

— Az bíz’ nem valami nagy gyarapodás. Igen okosan tettem tehát, hogy egy negyediket szereztem hozzájuk, — mondta Vendel, ravasz mosollyal, miközben valami zsákfélét emelt le válláról, melyből egy kis tehérszőrü, eleven malacot emelt elő.

— Jézusom, hol vette ezt, édesapám ?! — kérdezte Giziké ijedten, rossz sejtelemmel.

— Találtam, — felelte Vendel kurtán s a konyha földjére helyezte a malacot.

— Hiszen ilyent nem lehet csak úgy találni 1 — veté ellen Giziké, mélyen megszomorodva.

— Már pedig én találtam ezt a kis portékát. Mindjárt kiviszem a többi közé. Értem én a mesterségét, mit kell tenni, hogy elfogadja az anya-disznó sajátjának az idegen malacot, — mondta Vendel, mialatt pipára gyújtott nagy pöfékeléssel.

— Bizonyosan ezt is olyan helyen találta, édesapám, ahol nem szabadott volna megtalálni! — szólt Giziké, szomorú, vádló hangon édesatyjához, akinek szörnyű, megrögzött természete, azaz bűne volt, a tolvajlás. Ami csak kezeügyébe került, azt elemelte.

— Ott talál a szegény ember, ahol van. Varga Antiék disznója kilenc malaccal ajándékozta meg gazdáját, tehát még ez egy hijjával is kétszer annyi maradt nekik, mint most nekünk van, — védekezett Vendel.

— Nincs az ilyen szerzeményen Istenáldás, édesapám. Iskolában is tanultuk és a keresztapám is mondta. Legjobb lesz, ha vissza viszi oda, ahonnét hozta.

— Hej, leányom szentem, nem sokat adok én az olyan prédikációs beszédre. Istenáldás ide, istenáldás oda, az az egy bizonyos valami, amit megfoghat az ember. Meglátod majdan, milyen szép és nagy disznó kerekedik ebből a kis szerzeményből, — mondta Puskás Vendel, gonosz megrögzöttséggel s kivitte a lopott malacot a többi közé az ólba.

A kis lopott jószág különöskép növekedett, gyarapodott a többi között. Pár hó múlva elkerülte társait a növésben. Giziké valahányszor ennivalót vitt a kis falánk állatoknak, mindig elszomorodva tekintett az idegen állatkára. Előtte ugyanis mindig csak idegen jószág maradt, nem tartotta övékének.

— Szépen nőnek az állatkáim s mint látom, mindannyiok közt legszebben a jövevény ma'ac. Mintha

azon volna a legnagyobb Istenáldás, — mondta Vendel gonosz lélekkel, miközben boldog megelégedéssel szemlélte állatjait.

Giziké nem szólt most semmit, ellenben odabent a szobában, mikor egyedül volt, buzgón imádkozott, azon szent óhajjal, hogy térítse le a jó Isten édesapját a tolvajlás bűnös útjáról.

Pár nap múlva a máskor oly fürge állatkák, a lopottat kivéve, búsan lógatták fejüket. Hiába kínálta őket Giziké bármi étekkel s hasztalan vitte nekik a saját reggelijéül szolgáló fejecskéjét is, orrocskájukat sem értették hozzá a beteg malacok.

Harmadnap múlva kimúlt az egyik állatka s a következő napon pedig a másik kettő.

Szegény Giziké, úgy megsiratta az elpusztult állatkákat, hogy zokogott is, mikor édesapja, szörnyű boszan- kodással és káromlások közt, eltemette azokat a kertekalja végében. Aztán elrejtőzött ismét a szoba sarkába, imádkozott buzgó áhítattal s esdekelve kérte Istent, hogy ne büntesse őket. Addig kéri édesapját, mígnem teljesen fennhagy a tolvajlással.

Egy hétre rá megtámadta a vész az öreg disznót. Hasztalan gyógyította Vendel, elpusztult az is. S csodálatoskép a lopott állat nem esett betegségbe, sőt inkább oly pompásan növekedett, hogy mindenki megbámulta, mikor Giziké reggelenkint kieresztette a sertésfalka közé.

— Ezután csakis lopott disznót tartok, mert úgy látszik, csakis azon van Istenáldási — mondta Puskás Vendel szörnyű káromlással.

— Jaj, ne mondjon olyant édesapám . .. nem szabad olyant mondani ! — szólt Giziké borzadállyal s nem múlt el oly nap, melyen ne kérlelte volna édesapját, hogy mondjon le végleg a tolvajlásról. Megélnek tisztességes munkájuk utáni keresményükből. Ő is dolgozni fog, elbírja már a kapát.

Sajnos, Puskás mindannyiszor el- ereszté füle mellett az ártatlan gyermeki ajakról elhangzott esdő, Istenhez vezető szavakat.

A megmaradt egyetlen disznaját, azaz a lopottat, a következő nyár közepén hizlalásra fogta s a fiatal állat oly rohamosan hízott, mintha csak ügy fújták volna fel.

Vendel boldogan dörzsölte össze kezét.

— Pompás állat, mondhatom 1 Jó

falatokat eszünk majd belőle, zsírunk pedig annyi lesz, hogy jócskán el is adhatunk. *