Harangszó, 1914-1915
1914-10-18 / 1. szám
2. HARANGSZÓ. 1914. október 18. tozása. Akik közelükbe kerülnek, azokra mindnyájukra átragad a kishitűség reszketése. Remegnek, dideregnek, mindenben gyengülést, kudarcot, veszteséget látnak. Ezek a siralmak prófétái, kik folytonosan a halálharangot kongatják. Mondjuk meg ezeknek újra és újra, hogy az utolsó győzelem a bízóké lesz. Nem azok győznek, kik kétségbeesve jajgatnak, hanem akik dolgoznak, munkálkodnak, akik Istenben bíznak és úgy teljesítik mindennapi kötelességeiket, hogy necsak maguk boldoguljanak, hanem erősödjék a haza és a nemzet is. Erre a szent munkára hívunk és kérünk minden jóérzésü magyar embert I Mert Isten kegyelméből győzni csak akkor fogunk, ha mindenképpen győzni akarunk! Mit tehetek a Harangszóért? előfizetek rá; előfizetőket gyűjtök; megírom azok címeit, kik talán előfizetnek; tehetségem szerint adakozom a lap terjesztésére. Orosz rabságban. — Egy sebesült huszár elbeszélése — Egy este patrulba küldtek bennünket. Kilovagoltunk a mieink közül. Egy kis víz partján nyargaltunk a füzesek alatt. Nem láttunk élő lelket. Késő éjszaka átgázoltunk a vizen. Olyan sötét volt, hogy nem láttunk tiz lépést sem. A vizen túl vagy egy óra járásnyira ránk lőttek a kozákok. Tizszerannyian lehettek, mint mi. Alig láttuk őket a nagy sötétségben, csak a puskájuk vége árulta el, hogy hol vannak: tüzeltek ránk, mi meg láttuk a lövés lángját. Egy ültetésbe húzódtunk előlük és onnan tüzeltünk rájuk. Amikor megvirradl, láttuk, hogy körülvettek minket. Tartottuk magunkat, de a muszkák végre elfogtak bennünket. Két órát gyalogoltunk. A balkezemből csurgott a vér, a vállamban is lövés volt. Egy nagy gyárforma házba tereltek minket, a házon rajta volt a vöröskeresztes zászló. Kórház volt. A nagy hely tele volt muszka katonával. Ott hevertek egymás mellett a zsupszalmán. Lehettek vagy kétszázan. Orvosforma emberek hasogatták le róluk a ruhát és elkötötték a sebüket. Amikor bennünket odatereltek a kórházba, az orvosok mindjárt ott hagyták a maguk katonáit és minket vettek sorra. Bekötötték a sebünket, felírták a nevünket. Amikor megvoltak vele, egy nagyszakálíu orosz pálinkát hozott, a másik meg kenyeret. A pálinka keserű volt, a kenyér meg kemény. De csak megettük, mert nem volt más. Az oroszok is olyat kaptak. Most már bizonyos voltam benne, hogy nem lesz semmi bajunk. Aznap kétszer is megnézett az orvos és kétszer is kaptunk pálinkát, de mindig olyankor, amikor az orvosok is látták. Piszkos volt a pohár, de a rab katona nem válogatós, hát csak lenyeltük valahogy. Másnap tovább vittek bennünket. Aki járni tudott, gyalog ment, a többit szekérre tették. Most láttam először marsolni orosz katonát. Szembejöttek velünk, de olyan hangosak voltak, hogy csoda. A tisztek szája egyre járt és mind hadonászott a kezével. Néha a legénység is felelt, de egyszerre, mint akik betanulták. Furcsa volt nagyon. Láttam sok mindenféle katonát. Tüzért, gyalogost, trént. Még olyat is, akinek bocskor volt a lábán. Találkoztam egy századdal, amelyik tiszta új ruhában volt és a legénység nagyobb növésű volt, mint a többi. Egy fiatal tiszt volt a vezetőjük. Nagy uni- forma ember lehetett, mert az öreg tisztek majd hogy meg nem csókolták a kezét. Különös, hogy az oroszok közt sok a pap. Úgy járnak-kelnek a katonák közt, mint a generálisok. Csoda egy nép. Amikor a pap odamegy a katonák elé, mind térdre veti magát. A homlokával majd hogy nem a földet veri. Nemcsak a legénység, hanem a tisztje is ilyen. A tisztek is térdre esnek, aztán odamennek a paphoz és megcsókolják az arcát. Még a generális is ilyen. Nincs is nagyobb ur az orosz papnál I Ahogy voltunk az úton, mellettünk két oldalt táborozott egy sereg gyalogság. Rapport lehetett, mert a tisztek ott álltak a térség közepén. A legfőbb tiszt kezében hajlós bot. A katonák egyenkint álltak eléje. A tiszt meghallgatta valamennyit. Volt olyan, akivel pörölt, s aki rossz fát tett a tűzre, azt megverte. Úgy csattogott a botja, hogy a hátamba szaladt a hideg. Estig hurcoltak hol ide, hol oda. A muszka sebesültek beszélni akartak velünk, de nem értették meg szavunkat, mi sem az övéket. Három napig tartott ez az állapot. Enni csak fekete kenyeret kaptunk, csak úgy, mint az oroszok. Estére mindig megháltunk valahol. Harmadnap este egy pajtába tereltek bennünket. Alig feküdtünk szalmára, megszólal az ágyú Hallottam, odakünn szaladgálnak, futkoznak a katonák. Egy orosz sebesült volt a felvigyázónk, de részeg volt. Gondoltam, közel lehetnek a mieink. Magamra vettem egy orosz katona sapkáját meg a köpönyegét és kiszöktem a pajtából. Nekiiramodtam a vaksötétnek. Néhány lövés szállt utánam, de nem talált. Egy árokban húztam meg magam. Két napig lapultam meg, harmadnapra már arra felé jöttek a mieink. így szabadultam meg az orosz fogságból. A Harangozó előfizetési ára egy évre 2 korona 50 fillér, csoportos küldés esetén 2 korona. A tábori kórházból. Egyik délvidéki állomáson egy linzi Vöröskeresztes csapat várja a rumai vonatot, hogy Szerbia belsejébe 1 menjen kórházat alapítani és sebesülteket ápolni. Negyvenkét nő. Meglátszik rajtuk, hogy otthon úri kényelemhez szoktak. Vezetőjük egy magas, rokonszenves szőke hölgy. Fején tiszti tábori sapka. Öltözete csukaszürke, katonatiszti blúz, lehajtott gallérral; feketebársony paroli, három rozettával, csukaszürke szoknya, sárga tiszti bakkancs, csukaszürke kamásni. övében sárga bőrszíjjon tiszti forgópisztoly. Dafoure grófnőnek hívják, diplomás orvos. Az ő parancsnoksága alatt áll a negyvenkét okleveles ápolónő, akik mindannyian önkéntesek. Öltözetük csukaszürke legénységi blúz, csukaszürke szoknya, lapos csukaszürke sapka, övükben pisztoly, hátukon nehéz turista zsák. Katonás rendben sorakozva, várják a vonatot, amely őket a harctér közelébe viszi. — Éljenek a linziek I — hangzik fel az utasok üdvözlése. A délvidéken már ismerik őket. Hivatalosan Linzi Vöröskeresztes kórházcsapat nevet viselik. Csodákat beszélnek róluk. Ők ma a hadsereg legkitűnőbb, legönfeláldozóbb és leg- szakképzetebb ápolói. Több ilyen negyvenkettes csoportban járják a határszélt és a csatamezőket, ahova éppen a hadvezetőség őket rendeli. Zimonyban ugyancsak ilyen linzi
