Harangszó, 1914-1915
1915-03-07 / 20. szám
156. harangszó. 1Q15. március 7. olvasó? Van e neked is ily hited, tudsz-e te is ily alázatos lenni urad és Istened előtt ? Nem tanultál s nem tanulhatnának-e sokan II. Vilmos császártól ? A német nép tudja, mily kincset adott néki az isteni gondviselés a nagy császárban, érthető tehát, ha oly nagy tisztelet és szeretet veszi körül s hő imák szállnak fel érette az egek urához miként erre a 20. zsoltár 5—10 verse tanít. Azonban Vilmos császár is csak ember s mint ilyen mégsem ment az emberi gyarlóságtól. Ha mi magyarok tisztelettel és bámulattal tekintünk is fel reá a világ sok más népeivel együtt, eszményképünket mégis csak ama názárethi Jézusban láthatjuk, aki maga az ut, igazság, élet. Földi ván- dorutunk a halál árnyékának völgyén át vezet, sok bánat, gond, fájdalom, vérző seb kísér ezen az utón minket. Mindentől sem Vilmos császár, sem senki emberfia nem tud végleg megszabadítani, egyedül a Krisztus, az élő istennek fia. Azért jó magyar népem „nézzünk a hitnek fejedelmére és elvégezőjére, a Jézusra !“ II. Vilmos élete, beszéde, cselekedete, jó példa erre, kövessük e példát, s ha egyikünk másikunk még nem tartana is ott hit dolgában, ahol Vilmos császár, ha hitünk lángja csak pislogó mécs volna is, annál inkább siessünk az Úrhoz, „aki a megrepedezett nádat meg nem rontja s a füstölgő gyertyabelet el nem oltja,“ hanem így szól: „ne félj csak higyj.“ Értünk is szenvedett a keresztfán, felénk is nyújtja segítő jobbját. Oh ragadd meg ezt a segítő jobbját, bizzad minden utadat ő reá és kérjed élted minden idején, kivált pedig most: Fogjad kezem, oly gyenge vagyok érzem. Hogy nálad nélkül járni sem tudok; Fogjad kezem és akkor óh Megváltóm Nem ijeszt gond, baj, legyen bármily sok. Találkozás a csatatéren. Egy sebesült tiszt beszélte a következő történetet: Odaát voltunk Szerbiában. A zászlóaljunk már eljutott a szabácsi vasútvonal töltéséhez, szemben a szerb állásokkal. Előttünk emelkedett a hírhedt Feketehegy, ahol az embereink fele elesett. Vártunk, amíg a többi csapat is velünk egy vonalba kerül, hogy aztán rohamra menjünk. Közben szüntelenül dörögtek az ágyúk és ropogtak a puskák meg a gépfegyverek ... pik... pák... pik... pák... j A szerb puska hangja éles, erősen meg lehet különböztetni a mienktől. Aztán rohamra mentünk — háromszor. Meg kell adni, hogy a szerbek vitézül viselték magukat. Kétszer visszavetettek bennünket és irtózatos pusztítást vittek véghez sorainkban. A harmadik rohamnál már alig maradt tisztje a zászlóaljnak. Mégis előre mentünk. Valami vad kétségbeesés dolgozott bennünk. Éreztük, hogy a szerbek nagyszerűen elkészített lövőárkaival szemben a golyó semmit sem ér, a szuronynak kell a csatát eldönteni... A részletekre alig emlékszem. Abban az irtózatos zűrzavarban az apróságok teljesen elvesz tek és az egész csak mint véres álom maradt az emlékezetben. Csak azt tudom, hogy a legények ösztön- szerüleg csoportokba verődtek egy- egy tiszt, vagy altiszt mögött és vakon rohantak előre. így kerültek mögém is vagy százan. A harmadik rohamnál már egészen megközelítettük a szerb állásokat, mikor egyszerre irtózatos gépfegyvertűz fogadott bennünket. Minden fáradság, véráldozat megint kárba veszett. A gyilkos tűzben lehetetlen volt előre mennünk. Akaratlanul is mindnyájan a földre vetettük magunkat. A harctéren néha csodálatos gyo.-’ san, élesen ismeri föl az ember a helyzetet. Egy pillanat alatt tisztában voltam vele, hogy ebben a rettenetes tűzben visszamennünk nem lehet, mert akkor igazán mindnyájan elvesztünk. Amint feküdtünk, észrevettem ellenben, hogy a hegyoldalon egy úgynevezett terephullámban vagyunk, amelyet nem érhetnek az ellenség golyói. A hullám jobbra egy kis erdőhöz vezet, amely elrejthet bennünket. Hasoncsuszva megindultam az erdő felé. A legények anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, ugyanígy utánam. Ami ezután történt, előttem is érthetetlen. A szerbek azt képzelhették, hogy a gépfegyver mindnyájunkat elsodort, mert ügyet sem vetettek mi felénk. Sértetlenül eljutottunk az erdőbe, amely felső szélével csaknem elérte a szerb lövőárkokat. Ott világos lett előttem: az erdőből kell őket megrohannunk. Fent voltunk az erdőszélen. Ahogy szétnéztünk, harminc lépésnyire voltak előttünk a szerbek. Az egyik legény elordította magát: Hurrá I — és a következő percben megrohantuk a szerb lövőárkot. A szerbek szinte megkövülve állottak, mintha kísértetek bukkantak volna föl előttük. Szinte kifejezhetetlenül rövid idő múlva már bent voltunk a legvadabb kézi tusában. Velem szemben egy szerb tiszt állott, úgy éreztem, hogy azzal kell végeznem. Egyenesen nekirohantam. Valószínűen ebben a pillanatban érhette a lövés a bal karomat. Aki nem volt ütközetben, valószínűtlennek tartja, de tényleg egyikünk sem használta a kardját. A rettenetes izgatottságban mindketten megfeledkeztünk róla. Puszta kézzel mentünk egymásnak, marcangoltuk, fojtogattuk egymást. Ő erősebb volt, magasabban is állott, visszataszított, de amint hanyatt estem, őt is magammal rántottam. Ezeket a perceket sohasem fogom elfelejteni. A földön folytattuk a rettenetes birkózást. Az emberek rajtunk keresztül gázoltak. Zavaros hangokat, állati hörgéseket hallottam és úgy éreztem, hogy az erőm kezd kimerülni. Fulladoztam, a szerb a torkomat fojtogatta. A bal kezem már fölmondta a szolgálatot, a jobb kezem is lehanyatlott,.. Ez volt a szerencsém. Ahogy az ellenfelemet elengedtem, a kezem a revolveremhez ért, amely zsinóron a jobb oldalomon lógott. Végső erőfeszítéssel fölemeltem és belelőttem a szerb tiszt halántékába. Egyszerre végtelen megkönnyebbülést éreztem. A szerb tiszt teste lefordult rólam. A halántékából ki- csorgó vér végigfolyt az arcomon. Még hallottam, amint a legények zsiviót kiáltottak, azután elvesztettem az emlékezetemet. Félóra múlva tértem eszméletre és akkor értesültem, hogy mi is történt tulajdonképen. A mi rohamunk rést ütött a szerb lövőárkon és a mieink, észrevéve sikerünket, uj rohamra mentek és kiverték őket az állásaikból. Az ezredesünk állott mellettem és kérdezte, hol vagyok megsebesülve. A tekintetem a halottra esett, az első emberre, akit én öltem meg. Magas, fekete ember volt, erős kör- szakállal, amelyet a háború alatt növeszthetett meg... Mert, ahogy jobban megnéztem, megismertem, személyes ismerősöm volt, Sztojanovics Mirkó, a szerb pénzügyminisztérium osztályfőnökének a fia, aki velem együtt végezte Bécsben a jogot... Utoljára találkoztunk ebben az életben. Azóta már két hónap eltelt, de még mindig valami fojtogató érzés fog el, ha eszembe jut a harmadik roham és ez a találkozás.. . Küldjön nagypénteki és húsvéti üzenetet a táborba és kórházakba!
