Harangszó, 1914-1915

1915-02-14 / 18. szám

140.

HARANGSZÓ.

1915. február 14.

megtartották. Végezetre eltétetett nékik az igazság koronája, melyet megád nekik az Úr, amaz igaz Bíró!

A minden vígasztalások jóságos Istene adjon sebzett szíveitekre gyógyító balzsamot szent Igéjéből. A hősök emléke legyen köztünk áldott mindörökre!

Olvassátok a bibliát.

Zsolt. 119., 105.:

llol biblia a házban nincs, Hiányzik ott a legfőbb kincs. Tanyát a sátán ütött ott,

De Isten nem lel hajlékot.

Február 14. vasárnap, I. Kor. 13, 3.

„ 15. hétfő, Máthé 13, 1—23.

16. kedd,

17. szerda,

18. csüt.

19. péntek,

20. szombat,

13, 24—43.

13, 44—58.

14, 1 — 12. 14, 13—21. 14, 22—36.

Szólnak a kismáli harangok.

Elbeszélés. Irta : Csite Károly.

Kis Jancsi a neve a kismáli kanász- bojtárnak s kicsi is az istenadta, alig- alig nagyobb a kanásztülöknél, mely- lyel reggelenkint végig tülköli a falut, amikor ugyanis kihajtják gazdájával, a nagy kajla bajuszu Csőre Bindivel a falu sertésfalkáját a legelőre.

— Hová viszed kanászkürt azt a gyereket? — kiáltották reggelenkint az asszonynépek tréfálkozva, mikor kibocsátották állatjaikat a falka közé.

— Szép asszonyok, jó asszonyok szívébe, hogy tele rakják a fickó tarisznyáját pogácsával, kaláccsal és más aféle jó gyermek-nővesztővel. Mert hát nőni kell a gyermeknek, különben nem áll ki a disznók közül, ha közibük téved, — mondta Csőre Bindi a tréfálkozó asszonynépnek.

Az öreg kanász figyelmeztetése eredménnyel járt: a kis bojtár tarisznyájába minden reggel került valami. Hol az egyik, hol a másik asszonynéni csúsztatott bele mosolyogva, szerető gondoskodással egy kis harapni valót.

— Hadd nőjjön hát a kis bojtár!

Egyik nyári reggelen azonban meglepetve s mélyen megszomorodva azt tapasztalta Jancsi, a kis bojtár, hogy a máskor oly duzzadt vászontarisznyája oly lapos maradt, mint a lapulevél. Nem jutott most senkinek eszébe a kis bojtár tarisznyája. De hogyan is jutott volna, mikor az asszonyoknak a saját férjük, fiaik tarisznyáját kellett nagy útra (sokakét örök útra),

készíteni. Állatjaikat is sírás és zokogás közt eresztették ki a falka közé.

— Miért sirtak ma reggel az asz- szonyok, Bindi bácsi ? — kérdezte Jancsi kint az erdőn a gazdájától.

— Haj, fiam, nagy bánatjuk van azoknak s nagy gondban van most minden magyar. Kiütött a háború, menni kell mindenkinek a haza védelmére, aki csak fegyverfogható ember az országban. Kinek az ura, kinek a fia mondott istenhozzádot a szülői háznak s egyikük-másikuk bizony soha többé nem tér vissza, — mondta az öreg kanász a kis bojtárjának.

— Bindi bácsi is elmegy ? — kérdezte Jancsi nagy érdeklődéssel.

— Bárcsak mehetnék, ne volnék ilyen rozzant vén csont! De azért ha oly nagy veszélybe kerülne a haza, hogy én rám is szükség lesz. megyek én is szívvel-lélekkel 1 — felelte Csőre Bindi lelkesülten.

Szegény Jancsi ettől fogva visszaesett ismét a gazdájától kapott szűkös kosztjára. Sokkal több gondjuk volt az asszonyoknak, mintsem meglátták volna, növekedik-e valamit a kis bojtár ?

A következő napok egyikén újabb meglepetés érte Jancsit. A tréfára hajló gazdája így szólt hozzá reggel az erdőn:

— No fiam, most én magadra hagylak. Sürgős dolgom van otthon. De mire elharangozzák a delet a faluban, bizonyosan visszajövök, még pedig jó ebéddel. Táncolj örömödben, mert ma turósrétest süt a feleségem. De aztán hiba ne legyen, jól vigyázz az állatokra!

A kis bojtár tehát egyedül maradt a sertésfalkával, azaz mégsem teljesen egyedül, mert ott volt a hű kis társa: a Dongó kutya. Segített neki az is az őrzésben.

— Hallottad, Dongó ? turósrétest eszünk 1 Vagyis csak én, mert neked nem jut abból. Hanem annál több kenyeret kapsz most tőlem. Sőt mind oda adom neked az enyémet. Nesze, nesze ! — hajigálta Jancsi Dongónak a kenyerét apró darabkákra szelve s gazdája utasításához híven ujjongott, fickándozott örömében.

A kis Dongó boldogan kapkodta és nyelte el a fölhajigált kenyérszelet- kéket. Elfogyasztotta a kis gazdája kenyerét. Bezzeg szeretett volna utána a hűs árnyékban lustálkodni. De nem lehetett, mert egy pár makrancos természetű süldő minduntalan megakart szökni. Azokat kellett neki visszaterelgetni.

Jancsi tehát a jó ebéd reményében várta-várta sóvárogva, hogy mikor 1 csendül meg a faluban a déli harang- ; szó, amely meghozza neki a legked- j vesebb, vajmi ritkán látott, eledelét. Ámde a harangszó csak nem csendült meg, noha a nap mintha már delet mutatott volna. Sőt a disznók is ösztönszerüen elhúzódtak a delelőre és ami a fő, Jancsi gyomra is erősen bizonykodott, hogy itt a dél, az ebéd ideje: jó volna, ha volna egy kis kenyér is. Könnyebben esnék a rétesre való várakozás.. .

A kis bojtár mind merőbben figyelt, hallgatózott a falu irányában, de hasztalan, nem hallotta a megszokott harangszót, amikor buzgón imádkozni is szokott. A gyomra mindinkább zúgolódott s vádolta oktalanságáért, hogy a kenyerét mind a Dongónak adta.

Szegény feje, nem tudott eligazodni, elmúlt-e már a dél ideje, avagy ezután lesz ? Inkább az utóbbit hitte s várta sóvárgó szívvel az édes harangszót és gazdáját az ebéddel.

Azonközben a nap messze nyugatra fordult s mindinkább aláereszkedett, de a várva-várt, csengő:bongó harangszót nem hozta el hozzá a langyme- leg déli szellő. Előbb felbukkant az öreg kanász szikár, botorkáló alakja a távolban, hozta bojtárjának a megkésett ebédet.

— No, látod, fickó, milyen friss vagyok: harangozás előtt elhoztam számodra az ebédet: — kiáltott mesz- sziről mosolyogva a kis bojtárra.

— Bizonyosan el is múlt már dél,

— szólt Jancsi felcsillámló szemmel.

— Hogyan volna az lehetséges, mikor még el sem hangozták a delet a faluban ?! mondta Csőre Bindi csodálkozást színlelve.

— Talán meghalt a harangozó bácsi, azért nem harangozhatott ma,

— mondta Jancsi, nem tudván más eshetőséget elképzelni, miközben só- váran pislantott a gazdája karján csüngő füleskosárra.

— Hohó, öcskös, olyan egészséges az Anti harangozó barátom, mint t a makk. Ép nálunk volt ma vendégségben s olyan hatalmas étvágya volt, hogy két tepsi rétest bekeblezett, neked semmit sem hagyott.

A kis bojtár kerek arca megnyúlt erre s olyan nagy szomorúság rítt le róla, mintha csak temetésre készült volna.

— Ne sírj azért, lurkó, hisz’ gondoskodtam rólad I Előre kicsentön a tepsiből számodra négy szelet rétest. Nesze, itt van a kosárban : lakmárqz- zál kedvedre.- TS* ¥»

1