Harangszó, 1914-1915
1914-10-25 / 2. szám
10. HARANGSZÓ. 1914. október 2b. god. Erre okvetlenül szükség van. Ez kötelességed. És ha csak egy kicsit gondolkodsz, rájössz arra, hogy amit te teszöl itthon, mindaz csekélység amellett, amit ők tesznek a harcmezőn. Ha ezt a gondolatot tovább fűzzük s azt módjuk, hogy katonáink mindnyájunkért harcolnak, tehát te érted is, úgy szembeállíthatod a két kötelességet s megállapíthatod: mit tesznek ők érted és mit tehetsz te értük. Ha van benned szeretet, nemes érzés, kötelességtudat, akkor ne engedd azokat az erőtlen asszonyokat egyedül győzködni, hanem menj, siess segítségükre. Legegyszerűbben azok a gyülekezetek és községek cselekesznek, melyek összeírják a férfi munkaerő nélkül maradt családokat s a náluk előforduló munkához egyszerűen kirendelik a többieket. De ahol van felebaráti szeretet és belátás, ott kényszerítés nélkül is megtörténhetik ugyanez. Ennek a kötelességnek teljesítése nemcsak a családokra fontos. Óriási jelentősége van az egész nemzetre és a háború végére is. A nemzet ereje s a diadal egy részének biztosítéka a földben, a termésben van. Ha munkaerő hiánya miatt nem tudják termővé tenni a magyar földet, ha kisebb lesz a megmunkált terület, akkor ezt nemcsak a parlagon maradt föld szerencsétlen tulajdonosai szenvedik meg, hanem megszenvedi minden ember, megszenvedi az egész nemzet. Azért vessük össze vállunkat I Kart kar mellé illesztve dolgozzunk a harc- mezőn levőkért 1 Ne nézd, hogy a birtok nem a tied, hanem menj oda és segíts 1 Mindennap megkérdezd magadtól: mit tettem hazámért ? Elveszett az a nap, amelyen semmit sem tettél! Háborús történet. Egy sebesült elbeszélése. — Az ellenség — beszélte egy sebesült vitéz — azon a helyen, ahol állottunk, már napok óta a legbosz- szantóbb játékot űzte velünk. Nem tehettünk egyetlen csapatmozdulatot sem anélkül, hogy hihetetlenül rövid idő alatt ne tudott volna róla és ne tett volna ellene. Ha csak egy őrjáratunk megjelent egy faluszélen, félóra múlva már srapnell sivított el a feje fölött. Egyenesen azt kellett hinnünk, hogy a retiráló ellenség a madarakkal szövetkezett, oly tökéletesnek és megfoghatatlannak látszott a kémszolgálata. Egy este elindítottak bennünket: néhány katonát és csendőrt egy százados vezetésével. Útközben megtudtuk, hogy egy távoli falut kell kikémlelnünk, mert minden jel arra vall, hogy ott bizalmas emberei vannak az ellenségnek. Éjfélre járt az idő, mikor elértünk a falu széléhez. Vigasztalan, sötét volt az éjszaka, mint ezen a tájon gyakran. A folyó vize, melynek partján állottunk, zúgva rohant lefelé és a túlsó oldalról csípős, hűvös szél fújt, mely a csontig hatott. Mi, a falu végén, bokáig állottunk a vízben, sárban. Zsebrevágtuk a pipákat és a kapitány megtiltotta, hogy egyetlen szót is szóljunk. Óvatosan, tapogatva megindultunk a házak mellett a falu belsejébe. Sehol semmi. Végtelen, szinte súlyos sötétség és még borzalmasabb csönd. Idegen ég alatt, idegen földön, e vak homályban és e végtelen némaságban : nem csoda, ha az óvatos, lassú vonulás alatt rágondoltam sorsom csodálatos változására. Négy hete, ilyen időben, még a legkellemesebb budapesti kávéház csillárja szórta rám a fényt és én jó szivar füstjénél, jó társaságban cigányzenét hallgattam. Most pedig egy ázsiai falu pocsolyás utján lopózkodom előre, nagy teherrel a hátamon, fegyverrel a kezemben, egy irdatlan pár bak- kancsban és nem tudom, mely percben töröm ki a nyakamat, vagy vágódik egy ólomdarab a fejem tetejére. — Megállni 1 Suttogva adtuk egymásnak a százados parancsát. Én éppen egy dombocska oldalán voltam és egy akácfát kellett átkarolnom, hogy megmaradhassak a helyemen. Láttam, hogy a százados egy katonával előre megy és eltűnik az éjszakában, de nem tartott három percig, hogy megint ott volt a kis csapat élén. Megindultunk. Alig tettünk néhány lépést, már szemünkbe tűnt nekünk is az, amiért előbb a kapitányunk megállított bennünket. Világosságot láttunk, valami nyomorúságos fagy- gyugyertya, vagy mécses inkább sejthető, mint látható lángocskáját. A sötétben alig lehetett megállapítani, harminc vagy háromszáz lépésre van-e tőlünk a ház, melynek ablakában ez a haldokló világosság dereng, ám alig mentünk egy percig, előttünk volt a kétkeresztes templom halványan világított ablakaival. Századosunk alig hallhatóan intézkedett. Néhány ember kívül maradt, mi többiek pedig bementünk vele a templomba. Bármi óvatosan jöttünk is, belépésünk már készen találta a pópát és a benn lévő tizennégy embert. Valamennyi felénk fordulva állott és halálos ijedséggel meredt reánk. A pópa a százados elé jött, meghajolt és mondott valamit, mire a tiszt az egyik csendőrrel, aki tudott a falubeliek nyelvén, megkérdeztette, hogy mit keresnek a templomban késő éjszaka. — Imádkozunk, uram 1 — mondotta szenteskedő, siró hangon egyszerre vagy öt ember. A pópa égre emelte szemét, majd ismét meghajolt és igy szólt: — Nappal nem érünk rá, tiszt uram és ezért kell, hogy éjjel fohászkodjunk a véres háború mielőbbi elmúltáért. Arról persze hallani sem akartak, hogy ezen az éjféli istentiszteleten egyebek is történhetnek csöndes fohászkodásnál, ám a dolog sokkal feltűnőbb volt és az áj latos férfiak sokkal gyanusabbak, semhogy mi ezzel a magyarázattal beérhettük volna. A százados intézkedésére a templom közönségét a pópával együtt betereltük az egyik sarokba, mi pedig hozzáláttunk, hogy a templomot alaposan felkutassuk. Az nyilvánvaló volt, fényjelzést innen nem adnak, mert hiszen a mécsek nyomorúságos világa már a negyedik háznál is alig látható. Sorjába kerültek a padok, az orgona, az erkély, végigkopogtattuk a falakat, a padlót, sehol semmi. A magunkkal hozott acetilénlámpa éles világossága hiába szaladta végig a cifra falakat, sehol nem fedezett föl egyetlen gyanús rést sem. Az áj- tatos emberek ekkor már oly nyugodtan álltak a sarokban, mint akik meg vannak mentve. Már alig bízhattunk vállalkozásunk sikerében, mikor az egyik katona, aki ismert nevű magyar festő, elkérte a lámpát, rávilágított vele az egyik szent képre és így szólt: — Százados ur, ez a kép frissen át van festve. A százados szemügyre vette a képet, amelyen egy nagyszakállas ortodox szent éppen valami iromány olvasásába mélyedt. A csendőr megkérdezte a pópától azt, amit a százados tudni óhajtott. — Mikor kapták ezt a képet ? A pópán láthatóan halálos félelem vett erőt. Habozott és szakadozott mondatokban kezdett válaszolni. Egyszer azt mondja — tolmácsolta a csendőr, hogy régi a kép, másszor meg, hogy három-négy esztendős.
