Harangszó, 1913-1914
1914-12-07 / 07. szám
HARANGSZÓ. 1913. december 7. 52. legebb este. mint reggel, étkezés után emelkedik hőmérsékletünk, étkezéskor csökken a hő, mozgás, szellemi munka 1 —2 fokkal emelheti az átlagos hőfokot, de a munka megszűntével beáll ismét a rendes hőbeli állapot. Mint láthatjuk, az egészséges ember hőmérséklete — egészséges körülmények esetén is, — kismértékben bár, de változik 36'25—37‘5 C° között. A beteg ember testi hőmérséklete vagy nagyobb, vagy kisebb a rendesnél, ha nagyobb, magasabb a hőfok, azt mondják, hogy láza, forrósága van az illetőnek. A láz fokát megmérhetjük a higanyhőmérővel. Lázról beszélünk, ha pl. nyugvó, pihenő ember hőmérséklete 37'2 C° fokot meghaladja. A láz fokának ismeretéből következtetünk a begség súlyos, vagy ke- vésbbé súlyos voltára. Hogy minő a testben lefolyó elváltozások váltják ki a lázt, erről itt nem szólok részletesebben, ha azonban a test hője 41—42 C°-ot mutat, akkor az már oly súlyos jelenség, melynél az élet komoly veszélyben van. Igen sok betegségnél az első jelenség a hőemelkedés, miért is okos, gondos szülők ne sajnálják beszerezni a lázmérő praktikus műszerét,,általa jó előre megtudhatják, hogy baj van a családban. Ami erősebb az embernél. Elbeszélés. Irta : Kapi Béla. Hatodik fejezet Hajóólet. Temetés a tengeren. Egy-két napig lekötötte figyelmüket a mozgalmas hajóélet, de azután hamarosan megérezték kellemetlenségeit. összesen 450 kivándorlót vitt a hajó s azokat négy terembe zsúfolták össze. Hosszan futó, alacsony helyiségek voltak ezek, melyekben a fekvőhelyeket egymás fölé helyezték el. A száznál több ember néhány óra alatt felélte a levegőt; a test kigőzölgése, a ruhák szaga megfeküdte az emberek mellét. A himbálózó hajón egymás után rosszul lettek az emberek, a padlók megteltek undok szeny- nyel s a levegőben úszó bűz fojtogatta az emberek torkát. Hiába mosták a padlót a szolgák, a piszok mindig nagyobb lett. Jó időben még csak el voltak valahogy, mert szabad levegőn lehettek. De mikor vihar szállt a tengerre s láthatatlan erők toronymagasságra korbácsolták vizét, akkor a tarajos hullámok sisteregve felcsapódtak a fedélzetre. Mintha tengeralatti börtönükből kiszabadultak volna a tündérmesék leláncolt óriásai, úgy zúgott, bömbölt ilyenkor a tenger. Az úszó város, mely csöndes időben lassú méltósággal szelte habjait, kicsiny faalkotmánnyá zsugorodott, mely mint valami gyerekjátékszer hányódott a fekete, tajtékos hullámokon. Ilyenkor végigszaladtak a matrózok a fedélzeten s a zárt helyiségekbe szorították le az embereket, nehogy valakit lesodorjon a felcsapódó hullám. Ott azután ágyakba feküdve, vagy annak lábaiba kapaszkodva szenvedték végig a vihar minden borzalmait. A bűz, piszok mindig erősebb lett s ekkor élték át utazásuk legrettenetesebb óráit. A koszttal is sokat bajlódtak. Gyomruk nem tudott hozzászokni az idegen ételekhez. Sokszor igazán élvezhetetlen volt, amit eléjük adtak. Akinek elfogyott a szalonnája meg füstölthúsa, az éhezni is megtanult, vagy pedig drága pénzen vásárolt valamit a pincérektől. A hajón is úgy van, mint mindenütt : az unalom sok rosszra ráviszi az embert. A reggeltől estig való munka elűzi a gonosz gondolatokat, de a tétlenség óráiban ördöngős ko- boldok játszanak az ember leikével s olyan gondolatokat lopnak belé, melyektől otthon, rendes munkája, jóravaló családja körében idegenkedik és visszaborzad. A magyarok nagy része a tisztességes magaviseletü utasokhoz tartozott. Idejüket rendesen csöndes beszélgetéssel töltötték. Az öreg Dömötör jól értette módját, hogy honfitársait hogyan készítse elő a rájuk várakozó új életre. Sok-sok jótanácsot, útbaigazítást adott véreinek s okos szóval eléjük rajzolta az Amerikába érkező idegent körülvevő veszedelmeket. De azért a magyarok közt is akadtak könnyelműek, kik hamarosan egymásra találtak, összeverődtek egy csoportba, ott azután vígan folyt a viháncolás. Káromkodó szavak, trágár tréfák, durva megjegyzések röpködtek a levegőben s néhány nap múlva az új ismerősök bizalmasan suttogtak egy-egy sarokban. Egyik nap a mulató kompániában parázs verekedés is volt. A férfiak egy hordó bort gurítottak a fedélzetre, azután elkezdődött a nagy cécó. Előkerült egy húzós harmonika, a szerszámnak embere is akadt, úgyhogy a fiatalja egy-kettőre táncraperdült. Az öregebbek eleinte csöndesen po- haraztak, de csakhamar hangos lett a vitázásuk. A fiatalok dobogása s kurjongatása is mindjobban erősödött. Az arcok égtek, a szemekben gyulladó tűz lángolt. Különösen az Istenes Mihály járta a bolondját. Két napi gubbasztás után elunta az öreg Dömötör társaságát, odavette magát a duhajkodó fiatalokhoz. Egy Tiszaparti menyecskének tette a szépet, pedig inkább széppé kellett volna tennie, mert bizony szeplős volt szegényke, mint a pulykatojás. De azért Mihály csak forgatta, pörgette, nagy heje- hujázással jól meglötyögtette. A mellettük levő sarokból csöndesen nézte a nagy mulatozást egy csomó turócmegyei tót. Széles kari- májú kalapjuk alól fekete fürtökben hullt vállukra hajuk, bocskoros lábukat maguk alá húzva megkuporodtak a fedélzet szélén. Odább szélről vállas tót legény, a Stefanik Jankó beszélgetett szerelmesével, a szép Senki Marinkával. Látszik a nézésükön, hogy mi van a szívükben. A legény pillantása gyönyörködve simogatja a lány hamvas arcát, az meg csöndes boldogsággal hallgatja beszédét. —- Munkába állunk mindketten, s akkor Isten és ember előtt az enyém lehetsz kis Marinkám I.. — A tied, — édes Jankóm, — feleli egyszerűen a leány s belesimítja kezét a legény kezébe. — De azután megremegteti lelkét a félelem: — hátha nem kapunk munkát?... Mi lesz akkor ?... A legény bizakodva emeli fel fejét. — Ne félj I Isten és Jankó nem hagynak el! Isten ad munkát, akármit, valamicskét, én meg majd dolgozom akármennyit. Tudok én dolgozni ! öt esztendeig jártam faluról-falura, drótoztam, foltoztam, gyalogoltam hóban, esőben, kenyeret sem vettem, ágyban sem háltam, minden tíz fil- lérecskét tüszőmbe raktam. Veszprém vármegyében kérdezte plébános: — mennyit hagysz ebből a kocsmában, Jankó ?. . Ránevettem : — semmit plébános úr, mert ez a Marinka pénze. Mikor megtudta, hogy te vagy a Senki lánya, adta nekem egy koronát, azt mondta: egy stációt ő is segít Ame- kába. Áldja meg az Isten I.. Ne búsulj Marinka, minket is megsegít az Isten 1.. Látod én már tudom, mi az az élet. Munkát megfogni, egész nap dolgozni, sok krumplit enni és keveset ugrálni, ez az élet. De azért így is szép 1... A lány a fiú vállára hajtja fejét s boldogan lehunyja szemét. Lármás r í.kantás veri fel őket álmodozásukból. Istenes Mihály, aki már napok óta nézegette a gyönyörű tót lányt, úgy látszik megirigyelte
