Harangszó, 1913-1914
1913-12-23 / 5. szám
34. alkalmatlankodnak, hanem dolgoznak. És ment minden, amíg munka volt. A gyilkosság-érlelő baj akkor kezdődött, mikor megszűnt a munka. És ennél a pontnál meg kell állnunk. Mert nem egy renyhe, tétlen, hanem egy dolgozni akaró család pusztult el. Hát még nem jutottunk el oda, hogy a munkás munkát kapjon ?... Nincsen hatóság, egyház, nincsenek jótékony intézetek, melyek az ilyen szegény ügyét felkarolják?..-. És nincsenek jómódú emberek, kik ilyeneken segítsenek?. .. Hiszen nem kegyelem-kenyeret kért, hanem munkát 1 Talán tíz méteres falak épülnek a falusi porták közt, úgyhogy egyikről a másikra ellátni nem lehet ?.. . És a sápadt arcokból, a gyermekek éhes tekintetéből sem lehet olvasni ? És kivesztek a meleg szívű, felebará- tiasan érző emberek ?... A kérdésekre keressen mindenki feleletet. Szenteljünk egy könnyet a szerencsétlen családnak s egy felórát a szerencsétlenség tanulságának 1 A vakok között. Irta: Czipott Géza Sokan vannak különösen napjainkban, kik jóllehet ép testben ép lélekkel ékeskednek, elégedetlenek életsorukkal s a munkakörrel, hová őket az isteni bölcs gondviselés elhívta, hogy saját ideig és örökké tartó boldogságukat munkálják. Sokan vannak, nagyon sokan manapság, kik folytonos csalódásról, elviselhetetlen keresztről panaszkodnak. Az életet siralom völgyének, csalódások hazájának tartják, hol több a csapás, mint az áldás; a fárasztó munkatér, mint a pihentető árnyék. A legszebb keresztyéni erényeket: a türelmet és a megelégedést csak névről ismerik. Az emberiség nagyobb fele ma olyan, mint aki az ő legdrágább kincsét, szeme világát veszti: annyira fáradtnak, megtörtnek, életuntnak érzi magát. „Mert — szerinte — a fának van reménye, ha levágják, kihajt ismét és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha kivénül is a földben a gyökere és ha elhal is a porban törzsöké: a víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfi meghal és elterül, ha az ember kimúl, hol van ő ?“ Reményét, hitét veszítve, folytonos zúgolódás közepette járja sok-sok hálátlan ember napjainkban az élet rögös útját, mely szerinte oly sokat igér, de keveset ad, ahelyett, hogy harangszó. ép testben ép lélek birtokában és tudatában leborulna Isten magas színe előtt, megnyugodva sorsában imára kulcsolná kezeit: áldja én lelkem az Urat és minden én belső részeim az ő szent nevét.“ Az ép lelkű, ép testű emberek elégedetlenségével, életuntságával, hálátlanságával szemben micsoda megelé gedéssel, életkedvvel, a jó Isten iránti hálával találkozunk, ha utunk világtalan testvéreink szomorú birodalmába, azok közé visz: kik világosságot soha nem látnak, kik egész élten át „világtalan setéiben tapogatóznak,“ kiknek bölcsője felett hangzott el az isteni végzet: „vak leszel és nem látod a napot.“ Ezeknek körében néhány órát is töltve, valóra válni látjuk az írás vigasztaló szép szavait: „a vakokat oly úton vezetem, melyeket nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, amelyeket nem tudnak; előttük a sötétséget világossá teszem és az egyenetlen földet egyenessé ; ezeket cselekszem velük és őket el nem hagyom.“ Akinek útja többek között Szombathelyre, Dunántúlnak eme gyorsan fejlődő városába visz, mely város ma már többféle kulturális és humánus intézménnyel dicsekedik, érző lelkét minden bizonnyal megkapja figyelmét a város külső részében, nem messze az ev. templomtól kimagasló, fehér egyszerűségeben is díszes épület: a vakok intézete. A barátságos hajlék az ő nagy világos ablakaival korántsem sejteti az ismeretlen idegennel, ha az a feliratot nem veszi észre, hogy ez a nagy világos épület az örök setét- ségben tapogatózóknak édes otthona. Nem sejti, hogy Magyarországon élő 16000 vak honfitárs közül ezidő szerint 70 ebben az épületben dicséri az Istent minden adandó alkalommal, keresi kenyerét életkedvvel, s tölti élte napjait nagy megelégedéssel. A nemes intézmény, melynek első alapkövét ezelőtt 10 évvel e célra rendezett hangverseny tiszta jöve- vedelme 152 kor. képezte, az ő megkapó berendezésével, műhelyeivel, Ezsaiás prófétának szavait juttatja eszünkbe: „ . . . ezeket cselekszem velük és őket el nem hagyom“; az emberek közt csakugyan élő felebaráti szeretetnek legszebb megtestesülése. Itt látjuk talán a legszebben valóra válni az örök intést: „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.“ E nemes intézménynek lakóiról óhajtok én egyet-mást elbeszélni a 1913. november 23. „Harangszó“ olvasó-közönségének az ott nyert benyomások alapján. Ahogy a nagy természetben minden ébredni kezd, s a néma csendet, sötétséget lassanként világosság váltja fel, e háznak lakói is ébredeznek. Csakhogy náluk a sötétséget nem váltja tel a világosság. Mindazonáltal nagy reménnyel s buzgó imával köszöntik ők a felkelő napot. Gyorsan felöltözködnek. A ruházat- és a hajnak gondozása tekintetében szinte a hiúságig kényesek. Az idősebbek csaknem nap-nap után borotváltatják magukat. Gyűrű, óra és másnemű ékszer náluk is fontos szerepet játszik. Elköltvén jóízűen reggelijüket, sietnek az emeleti helyiségekből a földszinten levő kosárfonó és kefekötő műhelyekbe. Itt mindegyik magától elfoglalja az őt megillető helyét és szorgalmas munkával tölti el a napot. Oly ügyesen kezelik a különböző szúró, metsző éles szerszámokat s e nemű munkához szükségelt gépeket, hogy az szinte csodával határos. Az a sok különböző formájú és célú kefe, meszelő és ecset, kosáráru és kertibutor, mely a közforgalomban van, mind az ő ügyességüket dicséri. Hogy nem henyéléssel töltik a napot mi sem bizonyítja jobban, hogy ez a 70 ember körülbelül évi 30—40 ezer korona forgalmat csinál. Jelenleg a győr—Sopron—ebenfurti vasút igazgatósága és a magyar államvasutak tettek nagyobb rendelést a kőszén- szállító kosarakból. Az ügyesebbek havi 60 — 70 kor.-t is megkeresnek. Azonban nemcsak testi, hanem szellemi munkával is foglalkoznak. Számtanban, földrajzban, történelemben, egészségtanban, vallás-erkölcsi ismeretekben sok úgynevezett „eszes“ embernél otthonosabbak. Tudnak írni és olvasni is, természetesen a saját módszerük szerint. Minden iránt, ami körülöttük s a nagyvilágban történik, igen érdeklődnek. Émlékező tehetségük igen nagy. Hangjáról az embert évek múlva is megismerik. Úgy munkaközben, mint üres óráikban egymás irányában előzékenyek, figyelmesek. Általában el lehet róluk mondani, lelkűk legszebb ékessége a szeretet, mely náluk- nem tettetés Ez a szeretet különösen megnyilatkozik a fiatalabbak iránt, a látó mester és az intézet nemeslelkü igazgatója iránt, kit valahányszor megjelenik közöttük: Isten hozta kedves igazgató úri megszólítással köszöntenek. Egymást „kis öregnek, édes öregem“-nek becézhetik. Hogy a zene iránt is micsoda
