Harangszó, 1913-1914

1914-07-12 / 29. szám

1914. július 12.

HARANGSZÓ.

231.

— A vizsgálóbíró urat keresem!

— mondta a sujtásos fekete ruháju portásnak.

— Csak kilenc órakor jön be, talán akkor méltóztassék visszajönni.

— Megvárom, — felelt az idegen.

— Kérem alássan! — szólt a portás. Második emelet, jobbra 12. ajtó.

Az idegen felment az emeletre. Egy ideig csöndesen üldögélt az egyszerű fapadon, azután elkezdett fel- és alá járkálni. Néhányszor nekiindult a lépcsőnek, de azután megint csak visszatért. Az idő lassan múlt. Százszor is elővette az óráját, de még mindig a fél kilenc előtt cammogott a mutató. Végre a toronyóra ütötte a kilencet. Mikor azután a vizsgálóbíró után belépett a szobába, tisztán hallotta a S2Íve verését. Egyik kezét a mellére, a másikat a nyakára szorította, hogy egy kissé elcsönde- sítse nagy izgalmát. Úgy tett, mintha nem látná a feléje nyújtott kezet, megállt az Íróasztal előtt s hadarva,

— mint aki fél önmagától és siet, nehogy megbánhassa amit tesz, — így szólt: — vizsgálóbíró úr, Amerikából jövök, Istenes Mihály a nevem. Feljelentem magamat és beismerem, hogy hat évvel azelőtt kiraboltam Ábrahám Jánost s meggyilkoltam béresgyerekét I . . . Földes György, akit emiatt fegyházra ítéltek, ártatlan. Én vagyok a bűnös!...

Utolsó szavait alig lehetett megérteni. Melle zihált, beszéde hörgésbe fulladt. Homlokáról nekiindult a gyöngyöző verejték s arca barázdáján végigcsurgott. Lába megingott, feje megszédült, talán összerogyik, ha hirtelen meg nem kapaszkodik az íróasztal faszegélyébe.

A biró a villamoscsengő gombjára tette kezét. Egyik jegyzőt akarta behivatni, akivel a jegyzőkönyvet vezettesse, meg egy őrt akart az ajtó mellé rendelni. De mégse csöngetett. Vizsgálódó tekintettel nézegette Istenest, azután melléje lépett s vállára tette kezét.

— Meggondolta-e, hogy mit mond ?

— Meggondoltam. Csak az igazat mondtam.

— Rokona-e magának az elitéit Földes György ?. ..

— Nem rokonom.

— Barátja ?

— Nem barátom.

— Hát mi indítja magát jelentkezésre ?. ..

Istenes Mihály hallgatott egy ideig. Azután szívére tette kezét. — Tekintetes uram, ide benn zakatol

valami, az kényszerít rá. Egy második ember, aki bennem lakik, él, érez, gondolkodik, megvizsgál, megítél, fölment vagy elkárhoztat aszerint, amint cselekedtem. Altatgattam, ámít- gattam, részegítő mámor-itallal itatgat- tam, hiába volt minden. Munkába temetkeztem, nyomorogtam, majd dőzsöltem és jóléttel akartam megvesztegetni, alkudoztam vele, könyörögtem neki, fenyegettem, — hiába. Ekkor jöttem rá : nem ember lakik itt benn, hanem Isten. Maga az Isten !... Az embert elhallgattathatom, arany lakatot tehetek szájára, leköthetem a nyelvét a gyönyörűség fonalával, de az Isten mindig beszél, s nemcsak fenn az égben, de itt a lelkiismeretben is erősebb az embernél!

Feje mellére csuklott, szeméből kicsurrant a könny s lassú permetezéssel ráhullt a mellére. Égy idő múlva folytatta:

— Jelentkeznem kellett, nem bírtam el másképp 1. . . Kérem tartóztasson le.

A biró hallgatagon állt, mintha lecövekelték volna, azután csöndesen szólt: — vegye azt a széket, üljön szembe velem és mondja el, hogyan történt.

— Úgy volt, hogy tulajdonképpen Abrahám János az oka mindennek. Vagyonkergető, földéhes ember, csalt,

, írást hamisított, csakhogy megnövelje birtokát. Szegény koldus voltam, fél lánc föld volt az apai birtokom, dolgozni nem szerettem, hát segítettem neki csalni. Megutáltam a gonoszságáért. Mikor a kútkerti birtokra alkudozott, elhitettem vele, hogy a gróf neki adja. Felbiztattam, hogy hozza ki a takarékból minden pénzét, a hiányzót vegye fel a birtokára. Mikor azután az a sok pénz otthon volt, hatalmába ejtett a sátán. Meglestem, hol rejtegeti. Éjjel azután felgyújtottam a lábas pajtáját s míg a házbeliek a tüzet oltogatták, azalatt elraboltam a pénzt.

Elhallgatott. Melle zihálva szedte a lélegzetet, arcára halálos sápadtság borult.

— És azután ? — Hogy volt azután ?...

Nagy idő múlva felelt. — Már a folyosón voltam, mikor elém került a béresgyerek. . . Megismert.. . Torkon ragadott... a nevemet kiáltotta... Éreztem, hogy elvesztem... Hirtelen

kirántottam a bicskámat és

........és

a szívébe ütöttem... Erősen fogott, földre akart gyűrni... Egyszerre csak a vére végig folyt a mellemen s ő rám zuhant,.. Alig tudtam lerázni magamról. Oda dobtam a kamara elé. Nem néztem meg, ész nélkül futottam, de azt hiszem akkor már nem volt élet benne...

Elhallgatott s fejét kétségbeesve a tenyerébe temette. Csak hosszú idő múlva felelt a biró kérdéseire :

— Na és hogyan terelte a gyanút Földes Györgyre?

— Tudtam, hogy Földes Györgynek éppen akkorra kellene lefizetni az adósságát. Elloptam az ő adóslevelét is, hogy őt gyanúsítsák. A másikhoz véletlenül juttatott az ördög. Néhány nappal előbb az utcán előttem tipegett a kis Földes Rozika. Bábut vitt a karján. Egyszerre csak elejtett egy rongy darabot, éppen olyan volt, mint a ruhája, biztosan a babája volt belegöngyölgetve. Magam se tudom miért, zsebredugtam. Azon az éjszakán ezt mártottam petróleumba. Gondoltam, ha leég a ház, úgy nyert ügyem van. Ha pedig nem sikerül a gyújtogatás, úgy talán ez a rongy is más irányt ad a vizsgálatnak. Nem is csalódtam I

A biró arcát elöntötte a harag pírja. — És volt lelke nézni, hogy hogyan hurcolják el azt az ártatlan embert a családja köréből?... Végig tudta hallgatni a felesége meg a kicsiny gyerekei jajgatását?... Azután tudott nyugodtan élni, dolgozni, élvezni, gyönyörködni az élet szépségében, míg az a másik börtönben sínylődött,?. ..

Istenes feje mindig mélyebbre hanyatlott a mellére. Keze görcsösen mélyedt a hajába s a nagy csöndességben csak keserves nyögése hallatszott : — Istenem 1... Istenem !. ..

Lassanként összeszedte magát. — Biró ur, az ég szerelmére kérem, ne gyötörjön tovább. Higyje el, inkább hordoztam volna a bilincset, semmint azt a gyötrelmet, amit el kellett hordanom. Ember nem, de a jó Isten tudja, hogy megbünhődtem, keservesen megbünhődtem !...

A biró ujja megnyomta a csengetyü- gombot. Felállt s kemény hangon így szólt: — Istenes Mihály, én önt a törvény nevében letartóztatom.

Nyílott az ajtó s a börtönőr belépett a szobába.

— Ezt az embert adja át a töm- löctartónak.

Istenes megállt a küszöbön. — Biró úr, csak egyet mondjon meg. Él-e még Földes Gyurka ?

A biró arcán megenyhültek a kemény vonások. — Legyen nyugodt! Biztosan tudom, hogy még él. Éppen a múlt héten hallottam, hogy a fegy-