Harangszó, 1913-1914
1914-03-15 / 20. szám
158 HARANGSZÓ. 1914 március 15. helyiségeket bezárják. Sajnos, kissé elszámította magát: a bomba időnek előtte robbant fel és megölte Chan- terelle Máriát s társnőit is százon fölül. A spanyoloknak is vannak anar- kista női. Leghíresebb köztük Ni- touche Róza, ki 1899-ben Barcelóná- ban vesztette el életét. A templomi processziót akarta szétugrasztani. Nitouche Róza nem maga akarta a bombát vetni, csak bérencének munkáján akart könnyíteni. Egy kis csődületet akart csak csinálni, hogy a rendőrség sorfala annál könnyebben áttörhető legyen s a merénylő annál könnyebben megugorhassék a csődületben. A terv első része sikerült is. Nitouche ájulást tetetett; csődület támadt körülötte ; a bombavető azonban éppen oda irányozta gyilkos golyóját, hová nem kellett volna vetnie, tudniillik a csődület kellős közepébe, mely az ájúldozó Nitouche körül támadt ; így halt meg ő s vele együtt egy csomó ártatlan ember, kik sajnálkozván ájultán, segítségére siettek. Hírhedt a londoni Westminster palota ellen intézett merénylet az 1885-ik esztendőben. Egy asszony egy férfi bérencével főzte ki a tervet, hogy bombát helyeznek el a kriptában — s azután gyorsan elosonnak. A robbanás megtörtént s két rendőr halálát okozta. Ezenkívül rendkívül sok anyagi kár történt a merénylet színhelyén; a tetteseket nem sikerült kézre keríteni, bár biztosan tudták, hogy egy férfinek, meg egy nőnek kellett a rémtettet végrehajtani. Épp ily magyarázaton maradt az a bombamerénylet is, melyet egy mosónő hajtott végre a bányászsztrájk idején Carnaux-ban 1892-bén. Ez alkalommal hat zsandár halt meg, kik a munkában megakasztott bányát őrizték. Hogy hogy sikerült a merénylő asszonynak a bombát vetni s anélkül, hogy észrevették volna, elmenekülnie, az örök időkre titok marad. E. J. Ami erősebb az embernél. Elbeszélés. Irta: Kapi Béla. Tizennegyedik fejezet Az ashlandi bányában. Néhány hónap, vagy esztendő mult-e el, ki tudná megmérni? A robotba fogott ember hamarosan elveszti időmérő tehetségét. Minden hét egyforma munka, gyötrelem. Legfeljebb a heti bérfizetés húzogat függőleges vonalakat az egyhangú élet egyformaságába. De hát az is mit ér ?.. . Még a pénz se szerez gyönyörűséget. Valamikor azt hitte, hogy ez az a nagy titok, mely boldoggá teszi az embert, fel is áldozott érte mindent. Persze, akkoriban azt gondolta, hogy semmit se áldozott fel és mindent elnyert. De most már tudja, hogy megfordítva van : mindent feláldozott és semmitse kapott!... Élete üres, értéktelen, mióta kidobta belőle az önbecsülés, a tiszta lelkiismeret rugóját. Sokszor kérdezte: érdemes-e egyáltalában élni? Érdemes-e az igát húzni, a bánya mélységét járni, a szenet talicskázni, mikor nem vár az élettől semmitse ?. .. Azaz mégis! Mikor szűk szobájában összetört testtel leült az asztalhoz s nekitelepedett a vacsorának, egy kedves, szelíd leányarc mosolygását látta. Mikor a keskeny bányafolyosót járta s a kemény palatörmeléket talicskázta, sokszor úgy érezte, feléje világit két ártatlan leányszem s feléje integet a Marinka fehér, formás keze. Sokat járt eszében a lány és igazán ez volt az egyetlen, mi az életkedvet ápolgatta benne. Ha nagy ritkán egy kis verőfény hullott lelkére, akkor kiszinezgette a jövőt. Becsületesen dolgozik, talán idővel munkavezető is lehet belőle. De nem is vár addig, hanem csak teljék egyszer szép ünneplő ruhára, bekopogtat Dömötör bácsihoz, megfogja Marinka kezét és megkérdezi: — hát most mit felelsz az én régi kérdésemre ?... Azután beköltözködnek egy kis házikóba, Marinka süt, főz, mos a legény bányászokra s olyan szépen megélnek, hogy a kis király se jobban. Ezt a gondolatot azután elkezdte gombolyitani, aranyszálakkal szőtte át egész életét, úgyhogy szomorú, szürke életére ráborult egy képzelt élet aranyos színekben csillogó leple. Egy reggel fáradtan ébredt. Az a rejtélyes, szeszélyes hatalom, mit álomnak nevezünk, felcsapta a képzelet szekerére, azután rohant vele tüskén-bokron,hegyen-völgyön keresztül. Azt álmodta, hogy a réten virágot szedtek Marinkával. A fehér Mar- git-virág közt kivirított a vadszegfű rózsaszínű pirosas szirma, a rezgő fű zöld csengetyüs szára, a pázsitra ráhajolt a kurta szárú sárga zsibvirág. Egyszer csak egy madár nagyságú halálfejes pillangó üldözőbe vette Marinkát. Kicsiny lába sietve szaporázta lépéseit a rét bársonyán, de a pillangó még gyorsabban szállt a nyomába. Jaj, most egyszerre utoléri, jaj, már be is teríti halálfejes szárnyával. Mihály nekivág a rétnek, rohan-rohan, , hogy előbb érkezzék Marinkához. Nyújtja is már a kezét, biztatja szelíd szóval, a két karját is kitárja, de ekkor, — óh iszonyat, — Marinka helyén Andris szolgalegény áll s nevetve csalogatja tovább. Agyonütlek, agyonütlek I. .. kiáltja álmában Mihály. Kezében vasbottá Jett a pálca, de az Andris nagyokat szőkéit s csu- fondárosan kiáltotta: — gyere csak, gyere csak te istentelen Istenes ! ... Rét után szakadékos hegyoldalra kerültek. Egy párszor elzuhant, feje belevágódott az éles sziklába, arcán végigcsorgott a meleg vér, de csak futott tovább. Egy nagy hasadéknál azután kiszaladt lába alól az út. Andris kacagva átlibbent a másik hegyőr ómra, ő meg lezuhant a völgykatlanba. Amint egyik kőfaltól a másikig verődött, mindig hallotta Andris nevetését: — no most mi lesz istentelen Istenes ?... Mintha kerékbe törték volna, úgy ébredt fel. Későn pilymalló reggel volt, nyirkos, szürke ködfátyol borult a vidékre. A szomszéd hegy oldalán gőzölgött az erdő s teteje beleveszett a felhőbe. Lába megcsúszott a vizes köveken, mikor a bányába indult, összedidergett, talán a csípős légjárás osont a ruhája alá, talán valami benső láz dideregtette. Alulról megjöttek az éjjeli denevérek. így hívták az éjszaka dolgozókat. — Szerencse föl!. .. köszöntötték egymást. A bányamécs fáradtan pislogott övükön. — Nehéz a munka, fojtott a levegő 1. . . mondja az egyik. Istenest a hetes tárnába küldte a munkavezető. — Omlás volt az este, nézd meg, hogy hányat küldjék az eltakarításra. — Egy kutyát (villamos kocsit) is viszek magammal, jó lesz az út- takaritáshoz!. . . felelt Mihály, azután elindult. Mikor a szűk folyosóba megérkezett és körülnézett, azt gondolta, hogy hiszen ez nem is olyan nagy dolog. Egyedül is eltakarítja a palatörmelékeket. Félig tele is lapátolta a kocsit, midőn egyszer csak nagy zuhanást hallott s valami rettenetes ütés földredöntötte. Az oldalfalakról, me- nyezetről nagy darabokban omlott a pala, meg a szén s a bolthajtás — mintha csak lesülyedt volna az alapzat, melyre épült, — rágörbült a szűk járatra. Istenest a nagy kőeső leütötte, lábáról s maga alá temette. Hányát feküdt, mellén mázsányi teherrel. Az volt a szerencséje, hogy nem ájult el. Nehéz munkával kiszabadította a
