Harangszó, 1913-1914

1914-03-01 / 19. szám

150.

HARANGSZÓ.

1914. március 1.

pont alatt még ilyen korlátokat szab a protestáns egyházak vallásszabadságának : „Ha egy helyen száznál több protestáns lakik és ezek elszegényedés veszélye nélkül képesek gondoskodni templomról, papról és mesterről: építhetnek templomot, de torony és harangok nélkül.“ Az 1790—91. szabadelvű országgyűlésnek köszönhetjük, hogy e béklyótól is megszabadult egyházunk, a XXVI. t.-c. 1. §-sa teljes szabadságot adott templom-torony építésre és harangok alkalmazására.

Sokat mondanak azért a mi evang. egyházunk harangjai, sokkal többet, mint a római katholikusok harangjai. A mi harangjaink nemcsak templomba hívnak, nem serkentenek csak imádkozásra, nemcsak az a feladatuk, hogy az örök életútján távozókat elsirassák — vagy amint a harangok hivatása a Schafhausen városában volt híres harangon olvasható: vivos voco mortuos plango funera frangó (az élőket hívom, a holtakat gyászolom és elsiratom) — a mi harangjaink szavából kisír egyházunk elnyomatásának minden keserűsége, minden fájdalma, másfelől zengésükből kicsendül a jelen idők vallásbékessége feletti diadalom érzete, az a boldogító biztatás, hogy szabadon hirdethetjük, rettegés nélkül hallgathatjuk hitbeli meggyőződésünk szerint Krisztus evangéliumát, hogy bátran és nyíltan imádhatjuk Istent lélekben és igazságban.

Adja Isten, hogy ne is némuljanak el soha többé, hanem hogy inkább több és több helyen szólaljanak meg túlzengve a bűn hatalmát, hirdetve a menny diadalmát, hívjanak isten- tiszteletre, megtérésre, Isten dicsőítésére. (Vége.)

Ami erősebb az embernél.

Elbeszélés. Irta: Kapi Béla.

Tizennegyedik fejezet

Az ashlandi bányában.

Földalatti világ, melyre örökös éjszaka borul.... Rejtelmes ország, melynek zeg-zugos útait elrejti a homály . . . Kincsek kamrája, melyből az emberi tudás, ügyesség, akarat világító, melegítő, mozgató erőket hoz fel.. . Feketén erezett áldott föld, mely szelíd simítással letörli a holnap gondját a redős homlokról, kenyeret ad ember, asszony, éhező gyermek kezébe, ruhát dob a didergő testre,

és otthont épít, meleg fészket a családnak . . . Méregkeverő gonosztevő, ki a levegőbe szétszórja gyilkoló mérgét, lesápaszlja arcukról az egészség rózsáját, mélyre ássa szemüket és napról-napra, lassan-lassan szívatja be velük a biztos halált. .. Feketébe öltözött, fojtó gázt okádó hóhér, ki ketrecéből kiszabadult oroszlánként rohanja végig a rejtett utakat, felveti a hosszú kőfolyosókat, romokba dönti a boltozatokat, tűztengerré teszi a földnek mélyét s kínzó halálba kergeti az emberek százait.... Ez a bánya.

Mikor Istenes először megállt Penn- silvániában, az ashlandi bányakút szájánál, szívére szorította kezét, hogy egy kissé elcsöndesítse annak dobogását. A bányászok rendes kék vászon ruhájában volt, derekán szíjas övön a kőfejtő csákány, elől a bányászlámpa, fején a bányász sipka. Sápadt, kora vén, horpadt mellű alakok jöttek, mentek. Az ismerősök fáradt, lemondó fejbiccentéssel üdvözölték egymást: — „szerencse föl!....“ Végre szólt a csengetyű, rákerült a sor. — Isten segíts!... — mondta magában Istenes. A következő pillanatban nagy zakatolással megindult a kocsi s egy szemhunyorítás múlva eltűnt szemük elől a világosság. Az erős levegőnyomás, meg a szénporos levegő megfeküdte mellét. A zakatolástól zúgott az agya s szíve, ez a hitvány, öklömnyi húsdarab úgy remegett, mint fagyasztó januári hidegben a kis madár a zuzmarás ágon. Most, most szakad el az acélsodrony!... Most, most biztosan alázuhanok a feneketlen mélységbe... És többet nem látom meg az Isten szabad egét, az aranyos verőfényt, a lombos fát, a virágot nyitó rétet!... Egyszerre csak összekulcsolódott keze s elkezdte az imádságot: — Mi Atyánk...

Lenn a bányában széles folyosó húzódik végig. Mindenfelé villanylámpák égnek s fényük visszaverődik a boltozat- és oldalfalak palás rétegén. Oldalt zörögve járnak a szénkutyák (szénkocsik) s szállítják a már kibányászott szenet. A széles aknából jobbra-balra szűkebb folyosók nyílnak, de mintha mindegyik a halál folyosója lenne, embert seholsem lát a szem.

— Vigyázz, ez a drót öl, mondja a munkavezető s rámutat a fal mentén húzódó villanyvezető sodronyra. Aki hozzáér, menten meghal!

Ahogy mindig beljebb húzódnak, egyforma kopácsoló nesz üti meg fülüket. Jobbra-balra mindenfelé új, mindig szűkebb, alacsonyabb folyosók nyílnak, s mintha csak fekete palástra szétszórt csillagokat hímzett volna a kéz, a messze távolban fel- csillanik egy-egy lámpácska világossága. Lassankint elfogynak a villanylámpák s csak az ide-oda libbenő bányászlámpa mutatja, hogy emberek vannak a bányában.

A munkavezető alacsony mellékfúrásba vezeti Istenest. Most már nemcsak hogy görnyedezve járnak, hanem hason csúsznak előre.

— Ez lesz a munkád. Mindjárt ide érkezik a gép, akkor ellapátolod előtte a lehullott törmelékeket. Vigyázni kell, de félni nem ! Nem veszedelmes ! Csak arra ügyelj, hogy legalább három lépéssel a gép előtt járj!...

Beállította Istenest egy kis folyosó szájába, azután elment, öt perc múlva megérkezett a gép. Ha a zörgése, meg a mögötte megcsillanó lámpa nem mondta volna, bizonyosan észre sem vette volna. Az egész gép egy alacsony alkotmány volt, mely mögött hason csúszva két bányász közeledett. Ezek irányították a gépet.

— Halloó !. .. Halloó !... kiáltották elnyújtott hangon.

— Halloó!... Halloó!... felelt Istenes.

— Rendben van, mehetünk !. .. mondta az egyik.

Istenes nem állhatta meg, átköszönt nekik : — Adj’ Isten !...

— Hát te is magyar vagy ?. . . No, annál jobb !. .. Hát előre !...

Megindult a munka. Istenes ellapátolta a törmeléket, a másik kettő meg irányította a gépet. A gépből oldalt két hosszú kar nyúlt ki, forgott is, fűrészelt is s mélyen belevágódott az oldalfalakba.

— Hát ez mire jó?... kérdezte Istenes, mikor az egyik fúrás szélén megálltak.

— Hát most így bányásznak, — felelt a gép mögötti munkás. Nem csákányoznak, kalapálnak, n.em hasalnak, hátainak annyit, mint azelőtt, hanem géppel fejtik a szenet. Látod a két kart, az belevág a falba s elvágja a széneret a talajtól. Éjjel jön a tűzmester, lerobbantja a szenet, azután jönnek a rakodók, kutyákra rakják és megvan.

— Készen vagyunk, mehetünk !... kiáltott a másik.

A gép tovább zörgött s Istenes hason csúszva, verejtékezve lapátolta a törmeléket.

Egy pár hétig a rakodók közt is dolgozott. A belső fúrásokban kis talicskaszerű alkotmányra rakták a szenet, úgy húzták ki. A távoli fo-