Harangszó, 1913-1914

1914-02-22 / 18. szám

1914. február 22.

hat ilyesmit, de hogyan menjen ő, a rablógyilkos egy becsületes ember házába, hogyan üljön vele egy asztalhoz, hogyan nyúljon vele egy tálba?.. . A szeme bizonytalan réve- dezéséből kiolvashatják: ennek az embernek lelkiismeretét nyomja valami I... Eddig még sohase gondolt arra, hogy a bűn kizárja az embert a tisztességes emberek társaságából. És pedig nemcsak akkor, ha azt a bűnt más is tudja, elég, ha az illető maga tudja.

Most eszébe jutott 1 Mégis, mikor válaszadásra került a sor, csak ennyit nyögött ki: — köszönöm a szívességét, Dömötör bácsi.

Beszélgetés sem rövidítette az útjukat, annál feltűnőbb volt annak hosszúsága. Végre odaérkeztek. Fa- kerítéses udvarban hosszú, egyforma részekre osztott házban lakott Dömötör. Az ablakokból kivilágított a lámpafény, a konyhák tűzhelyén pattogott a fa és sistergett az étel. Innen-onnan dörmögő beszéd hallatszott, bizonyosan a kinn üldögélő emberek beszélgettek. Az alkonyati félhomályban is észrevette az ember, hogy minden lakásnak elkerített udvara és kis veteményes kertje van. A legszélsőnél jobbra fordultak s Dömötör megzörgette az ablakot: .

— Én vagyok, Marinka 1. . .

Odabenn nem volt idő sok csodálkozásra, Dömötör a belső szobába vezette Istenest, vizet, ruhát hozatott neki, hogy egy kissé rendbehozhassa magát. Vacsorához ültek. Az asztalfőn Dömötör ült, egyik oldalon két kis unokája, a másikon Istenes, az asztal végén Marinka. Beszéltek-e, nem-e, nem tudná megmondani. Mikor behozták a párolgó ételt, valami különös belső remegés fogta el, nem látott, nem hallott, csak evett mohón, sietve. Dömötör csak szemeszögellet- jéből vetett oda egy tekintetet, azután némán rábólintott Marinkára.

— Hát eszöl-e még Istenes ?. ..

Mihály fölemelte a fejét, akkor

vette észre, hogy verejtékes az egész homloka.

— Köszönöm, nem tudok már. De higyje el, két hónap alatt összevéve nem ettem annyit mint ma.

Pipázás közben odavetette Dömötör : — hát most mondd el, mit csináltál azóta ?. . .

Az eleje könnyen ment. Az acélgyár hónapjaival hamar végzett. Innen elbocsátották a munkások felét.

— No, és azután hová kerültél ?...

Egy percig csönd volt a szobában.

Csak a vékony fafalon keresztül hallatszott be egy egyforma beszéd

HARANGSZÖ.

zsongása. Biztosan Marinka mondta az estéli imádságot a gyerekekkel. Istenes Mihály a lobogó iámpaláng- ba mélyesztette tekintetét. Mit csináljon?... Hazugsággal fizessen a jó- szóért?... Mesével köszönje meg a szíves vendégbarátságot ?... A következő pillanatban határozott.

— Birtokot vásároltam North Karolinában, kezdte tétova hangon.

— És váltókat írtál alá és lekötötted még a lelki üdvösségedet is, folytatta Dömötör.

Istenes nagyot sóhajtott. Hiszen ez nem is olyan veszedelmes dolog, ebből még ki is tud lábolni. Dömötör nem is firtatta a birtokszerzés körülményeit, hanem tovább kérdezett:

— És milyen, volt a birtok?. ..

Istenes a kezével legyintett. —

Jobb arról nem beszélni. Messze a vasúttól, elhagyott, eldugott helyen volt a majoros ház. Fából épített emeletes alkotmány. Szálas erdőn keresztül jutottam odáig, út alig volt, csak amit a szekerce és a kocsikerék vágott magának. Másnap bementem a földszinti irodába. Valami hivatalnokféle Írogatott. Köszöntésemet közönyösen viszonozta.

— Én vagyok a birtok tulajdonosa,

— mondtam.

— Örölük uram, — felelte — de azt hiszem, most még nem igen talál tennivalót.

— Átveszem a birtok vezetését

— feleltem csodálkozva, — s arra kérem, hogy mondja meg: hány ember dolgozik az erdőben, hová szállítják a fát, micsoda szerződések vannak ?...

Erre meg ő csodálkozott. — Uram, itt valami tévedés lesz a dologban. A fa más valami s a birtok is más valami. Én megvettem a fát, és tartozom a jövő hónap végéig letarolni, ön megvette a földet és hogy mit csinál vele, az az ön dolga.

Ez volt az első csalódás. A birtokot nekem adták el, de a rajta levő erdőt megint másnak adták el. Másnap körüljártuk a gazdaságot. Bizony nem volt abban semmise. Egy hatalmas föld abban a formájában, amint kikerült a teremtő Isten kezéből. De már ekkor feltűnt, hogy minden harmadik, negyedik lépésnél széles fatönk emelkedett kiría földből s a faközöket karvastagságnyi gyökerek futották be.

— Hát ezekkel a tönkökkel mi lesz ‘?... kérdeztem.

— Azt Önnek hagyjuk örökségül,

— válaszolt nevetve az amerikai.

Ekkor már megértettem, hogy a

143

birtokom nem ér egy hajitófát. Egy pár esztendei munkába és rettenetes sok munkaerőbe kerülne, míg a földet szántás alá tudnám elkészíteni. Mert, hogy az amerikait nem lehet a fatönkök kivevésére kényszeríteni, azt a szerződésből azonnal láttam. A magam szerződését is megnéztem, bizony az is oly agyafúrtan volt megszerkesztve, hogy nem lehetett belekapaszkodni. „A földbirtok“ mellett zárójelben ott állt, hogy erdő nélkül.

Volt tehát birtokom, ami nem ért semmit. De azért, — gondoltam magamban, — abból is csinálok valamit. Kikerestem egy lapályosabb részt, nekiestem tíz munkással s elkezdtük a törzsök kiemelését. Győzködtünk reggeltől késő estig s alig mentünk valamire. Eleinte az amerikai adott munkásokat, én meg megengedtem neki, hogy a szerződéses időn túl is vághasson fát. De mikor ő letarolt mindent, akkor megtudtam, hogy egyáltalában nem lehet munkásokat kapni. Csak a kikötőben leszerződött bevándorló munkások, akik még sohase láttak olyan elhagyatott helyet, csak azok vállalkoztak rá. Nagy nehezen egy darab földet mégis csak fölszabadítottunk a fatönk és gyökérzet alól. De abból se tudtam hasznot kihozni. Hiába, más föld, más éghajlat más gazdálkodást kíván. Gőzásókat vetettek velem s azt mondták, hogy azzal sok munkaerőt megtakarítok. De bizony csak a sok pénzt adtam ki, de a drága gőzásó semmit sem ért. — Mikor azután nagy kínnal megvolt az első termésem, akkor meg alig tudtam értékesíteni. Végre egy kereskedő minden termésemet megvette ; a szénáért, gabonáért érte küldött s maga vitetett mindent el. Bádog-bárcával fizetett, de mikor beutaztam a messze városba, hogy pénzemet felvegyem, híre-hamva sem volt a nagy kereskedő-háznak. Több mint százunkat megkárosított ilyenformán. Ami pénzem volt, lassanként elfogyott. Elhatároztam, hogy eladom a birtokot, de ekkor meg kiderült, hogy az az átkozott bankár, aki a nyakamba varrta, egy csomó adósságot rakott rá s úgy adta el nekem. Éjjel menekültem el s boldog voltam, mikor Newyorkban az első száraz kenyér vacsorámat megehettem.

— Hát a bankárt nem vontad felelősségre ?. ..

— Voltam ott is, de egy nagy ruhakereskedést találtam az irodája helyén. A kereskedő nevetve azt mondta, hogy az már régen elutazott