Harangszó, 1913-1914

1914-02-15 / 17. szám

1914. február 15.

HARANGSZÓ.

135.

.— nem az Írásért fizetünk mi, tekintetes ügyvéd úr, hanem a becsületért!... Tartozunk mi azzal a pénzzel, ha az irás elveszett is róla!. . .

Meg is fizették az utolsó fillérig. Takarékból kaptak pénzt, a házikójukra meg a kis birtokukra bekebelezett jelzálog kölcsönt.

Mikor elvitték a pénzt az öreg Ábrahám Jánosnak, mélyen a szemüregben nagyot villant a szeme: — no, úgy-e hogy elhoztátok koldus kutyák!.. . Előadjátok ti még a többit is !...

Felesége, a Róza asszony, fel sem indult a durva szóra. Könnyes szemmel csak ennyit mondott: — színét se láttuk a kegyelmed pénzének, Isten látja lelkünket! ..

— De a koldus fiad azért mégis csak tömlöcbe került, mi?.. Rekedt kiáltása betöltötte a szobát.

Az asszony csöndesen megállt a nyitott ajtóban. Vértelen arcával olyan volt, mint egy rámájából kilépett szentkép. — Börtönben van igaz, felelt elcsukló szóval, — de él az Isten s rettegjenek tőle azok, kik börtönbe juttatták !. .. Azután futva ment haza s Ágnes karjai közt zokogta el bánatát.

A szenvedés nehéz időszakában is találtak vigasztalást. Buzgó vallásos nép voltak mindig. A megpróbáltatás vihara most sem oltotta el, hanem inkább uj lángra szította Istenfélelmüket. Mindennap körülülték az asztalt. Most már nemcsak a kis Jancsinak, hanem a Rozikának is külön hely dukált. Nagyanya olvasta a bibliát, azután énekeltek, imádkoztak. Mindennap külön imádságot mondtak apjuk szerencsés kiszabadulásáért. Végén megölelték, megcsókolták egymást, úgy tértek pihenőre.

— Most még jobban össze kell tartanunk, — mondogatta Róza asz- szony, mert igazán egymásra vagyunk utalva. Az emberek előbb-utóbb köny- nyen cserben hagynak, csak magunkban, meg az Istenben bizhatunk.

— Az Istenben inkább, mint magunkban, felelt Ágnes, s néma kétségbeeséssel nézett maga elé.

— Azzal is vétkezel Ágnes, ha magadban nem bízol, felelt az anyja. Gyerekeid vannak, rab urad van, neked bíznod kell abban, hogy ezt a csapást kibírod. Érted, bíznod kell? 1..

Voltak olyan sötét óráik, hogy a teljes kétségbeeséstől féltették lelkűket. Ilyenkor egyikük mindig erőt vett magán s vígasztalgatta a másikat. Az is többször megtörtént, hogy visszaültek az asztalhoz s újra kezdték az imádkozást s addig könyörögtek, míg megnyugvás nem szállt lelkűkre.

Amint most Ágnes ott ült a nagy körtefa alatt s mindezt végiggondolta, a könnye is kicsordult a nagy meghatottságtól. Mert nemcsak az Isten volt ilyen végtelen jó, jók voltak az emberek is. Mikor az a rettenetes csapás érte őket, nem fordultak el tőlük. Jöttek a férfiak jó tanáccsal, vigasztaló szóval. Elmondogatták százszor is : — majd megsegíti őket a jó Isten !. . . Jöttek az asszonyok is, vékával, kosárral, ki lisztet, ki tojást, ki egy oldalas-darabot hozott. Ha mást nem, legalább néhány piros almát dugtak a kötényükbe, annak is örülnek a gyerekek. Egy nap a gazdag Nagy István is eljött s jó óráig elbeszélgetett az asszonyokkal. Most még gazdagabb volt, mert a kútkerti birtokot is neki adta el a gróf. Búcsuzáskor azt mondta, hogy ő is szeretne segíteni rajtuk. Azért állandó napszámot ajánl Ágnes asszonynak, sőt mivel a cselédei felett is kell valakinek felügyelni, meg főzni is kell nekik, hajlandó télen-nyáron valamivel többet fizetni. A Jancsi gyereket, meg a kis Rozikát is majd ő ruházza. így azután az anyagi gond egy kissé megenyhült a kis házban. Az asszonyok szorgalmasan kerestek, a néhány hold földet bérbeadták, úgyhogy jól össze- huzódva kamatfizetésre is került.

De nemcsak az anyagi segítség esett olyan jól a szegény családnak, hanem talán még inkább az a szeretet és részvét, mellyel az emberek hozzájuk közeledtek. Szemükből jóság sugárzott, szavukban az őszinte érzés melegsége rezgett. Még sohase érezték annyira, hogy az emberi jóság felemel, boldogít, erősít, mint most.

A visszaemlékezés vigasztaló képei mellett egy kétségbeejtő kép jelent meg Ágnes szeme előtt. Az urát látta maga előtt, szürke, fegyenc ruhában, amint üldögél vasrácsos cellájában, az ágya szélén. S ettől az egy képtől riadva rebbentek szét a vígasztalás képei, mint ahogy a süvítő orkánszél védelmet nyújtó bokrok közé kényszeríti a himes-számyú pillangókat s az erdő dalosait.

Csapódott az ajtó, hazajött Róza asszony. Ágnes izgatottan ugrott fel, nem is ment, hanem sietve futott eléje. — Mit akart ?... Miért hivatta ?... kiáltott feléje.

Róza asszony a kezével intett. — Azt akarta, hogy könyörögjek Nagy Istvánnál pénzt az ő számára. Hiába mondtam, hogy az lehetetlenség, hogy

nincsen befolyásunk arra az áldott jó emberre, hogy nem is lehet ilyesmit józan ésszel kívánni, ő mégis csak azt követelte, hogy menjek el s beszéljek vele.

— És Nagy István?... nem haragudott meg ?... kérdezte szorongva Ágnes.

— Hála Isten, nem. Olyan volt, mint mindig. Szép szóval azt mondta: édes Róza asszony, nem tudok az ura baján segíteni. Azután egy kis idő múlva hozzátette : — legyünk őszinték, nem is akarok rajt segíteni. Ábrahám János egész életében annyit vétkezett Isten és ember ellen, hogy én félek az Isten büntető kezét megállítani munkájában. Nem boszuállás- ból nem segítek, mert jól tudom, hogy az Úr azt mondja: „enyém a boszu- állás!“ hanem mert azt hiszem, hogy talán az Isten sújtó keze javára lesz ennek a büszke, elbizakodott, hitetlen embernek I...

Ágnes hallgatott. Látszott, hogy fél tovább kérdezni. — Hát azután mit csinált édesanyám ?

— Visszamentem és megmondtam.

— És.. . mit mondott ?.. .

Róza asszony a kezével intett. — Nem lármázott, csak azt felelte: — akkor elvesztem I.. . Azzal bement a szobába.

Ábrahám János tudta, hogy ez volt az utolsó szalmaszál. Nagy István nem nyúlt le hozzá, nem emelte ki az adósság tengeréből, így neki el kellett buknia. Egy reggel városi urak jöttek néhány kocsin, a falu, meg környék népe is összesereglett. Két óra múlva végeztek mindennel: Ábrahám Jánost elárverezték. Nem maradt még csak egy kapanyele sem. A sok fizetetlen kamat, perköltség, adósság elvitt mindent.

Róza asszony éppen az egyik bögrében kavarszolt valamit a tűzhely mellett, mikor egy legény lélegzetvesztetten berohant a konyhába.

— Hamar, hamar jöjjön Róza asz- szony, az ura összeesett, talán bizony eddig meg is halt.

Mikor a házhoz értek, a nagy csődülettől alig tudtak a szobába jutni. Ábrahám János eltorzult arccal, kifordult szemekkel ruhástól az ágyán feküdt, körülötte asszonyok tormával, foghagymával, ecettel a kezükben. Úgy történt, hogy míg az udvaron gyülekezett a nagy néptömeg, Ábra- hám kétségbeesve tördelte a kezét. Midőn megperdült a dob, egyszerre csak hangos zuhanással leroggyant az asztal mellé.

Az orvos azt mondta, hogy egy-